Íme, hol már a csend honol,
vihar utáni rettenet csendje
Már nem susognak, csendesek,
gyökerük tépte a pusztító erő.
Valami hasonlóra számítottam a nagy erejü szélviharos nap után, mégis megdöbbentett a látvány.
A képekre csak a töredéke kerülhetett a szél által kifektetett fáknak, így nem adható vissza a kártétel. Ahhoz köztük kell járni, kerülgetni a fekvőket, átlépni rajtuk és látni egyben az egészet.
Susogó fenyves még élő de már haldokló, halálra ítélt fái.
Örülök, hogy ottjártamkor hallgattak a láncfűrészek és nem kellett látnom ahogy a tépett lábú suttogók fejét veszi majd lecsupaszítja a gyorsan forgó fogazott acél. Pedig sorsuk ez. Mi más is lehetne?
A természet ereje elrendelte az ember befejezte.
Legalább az értékes anyag megmarad és ha már újjá nem is születhet, de majd valahol hasznosul.
A megmaradtak pedig majd susognak tovább, elsuttogják a veszteséget. Csak mi nem halljuk meg, nem értjük őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése