Szuper...

Szupercella biztosan nem lett, nem úgy mint tegnap Pécsett, de igencsak zajos égzengés lett az eleje és mindent elöntő felhőszakadás a vége.
Az egyre közeledő dörgés és a mind jobban mélyülő sötétség vitt ki a fák közül az erdőszélre.

Gondoltam megnézem merről jön, merre tart és mire számíthatok?
Hömpölyögtek elő a fák takarásából a sötét gomolyagok és mindegyre csak tornyosodtak fölém.
A villanásokat sajnos takarta az erdő, de a szünetek egyre fogytak a szemem és a fülem közt.
Látszott, azt kell tennem mint a krumplival szokás. Pucolás!
Már csak azért is, mert a rengeteg túloldalán volt a tó, partján a kocsi. Rendesen elmerültem a sűrűben.

Nagyon nem siettem, részint mert sejtettem, nem fogok leérni szárazon, másrészt meg az az igazság, "nem zsibbaszt az ilyen helyzet".
Nekem aztán mondhatta nagyanyám gyerekkoromban, hogy nem szabad az ablakhoz ülni viharban, mert bejön a ménkű. Ha egyszer csak onnét lehetett látni! Nem láttam én át akkor sem a falon, most meg már pláne nem! Már az ablaküvegen túlra is, csak egy másik üvegen keresztül. Aztán meg úgy adódott, mindig közel volt a természet. Nekem mindig. Fiatalon, erdész akartam lenni, vagy erdőkerülő.
Aztán nem az lettem. Talán majd egyszer elmesélem az okát is, ami eltérített. Nem bánom. A természet így is közel maradt, a hivatás meg rám talált.
Vagy egymásra találtunk? Mindegy. Holnapra, megint nagy viharokat ígérnek. Nagyobbat mint ma. És mégis leértem szárazon! Percekkel később már a túlparti erdő fái  is alig látszottak a szakadó vízben, tombolt a szél és csak esett és esett. A szél egyik pillanatról a másikra állt el -ahogy jött is- a víz maradt. Fentről zuhogott, alul meg már hömpölygött az utakon is.
Negyed óra sem volt tán és lecsendesedett minden.
Holnap ... holnap tán jobb képek születnek.
Nekem kellene egy "szuper cella", mi? Ugyan, ugyan! Ne olyan szigorúan.
Mindenkinek megvan a maga kis ... Igaz. Nekem több is. Na és?
Akkor nincs más hátra, elköszönni: - a holnapi, vérfagyasztó viszontlátásra!