Láttam én, hogy jön. Már hogyne láttam volna. Csak nem izgatott. Vészeltem én már át pár szeles felhőszakadást, kisebb szélvihart a híd alatt. Azt terveztem.
Ámde túl hirtelen jött túl nagy szélerő.
Nem kötöttem a csónakot a hídhoz a szél megérkezte előtt, hogy tudjak addig is cirkálni. Oszt úgy csapott le, mint a vihar!
Ahhoz, hogy kössek, fél kézzel kellett kapaszkodjak egy hídelembe, amit egy széllökés kitépett a kezemből, mint a katapulton álltam volna úgy dobott ki a híd alól, s már vitt is mint a dióhéjat.
Visszamenni reménytelen vállalkozás lett volna, ezért hát csak kormányoztam a lapátokkal és "repültem" a nád felé. Sikerült befordulnom a nád takarásába, ott a csendesebb, szélvédettebb vízen orral a nádnak fordultam és teljes erőmmel húzva berongyoltam a nádba.
Védett állás volt. A szél a csónak és a fejem felé hajlította a nádat, onnét kezdve már nem is áztam. Nem mintha még ártott volna a víz, mert a rövid úton is sikerült seggig áznom.
Mikor csendesedett az eső és csökkent a szélerő, eleveztem a kikötőhelyemig, leparkoltam, kikötöttem, majd a kocsinál -bepakolás után- alsógatyára vetkőzhettem. Komplett váltóruha már miért is lenne a horgásszal, így maradt a száraz széldzsekim azt vettem fel.
Rövid egy peca volt, tán ha egy órát voltam a vízen abból is felét viharban. Azért egy fogast tudtam hozni emlékbe.
Majdnem volt olyan jó, mint: A vihar, a Zuvári-hegyen.
Jó, jó! Csak vicceltem. Ez a nyomába nem ért. Az akkor az évszázad vihara volt Magyarországon, ez meg csak megvillantotta az erejét. Azért volt neki.
"Az erő volt vele." Nem velem, vele. A természet ereje. Soha nem szabad alábecsülni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése