Éjszakai peca. Harcsára. Természetes, hogy harcsa pont nem járt arra. Szerencsére más sem. Úgy értem, a parton más sem.
Mert nekem az éjszakai kintlét a nyugalomról, az éjszaka sötétjéről, magányáról és az éjszaka hangjairól szól.
Azért egy harcsának megbocsájtottam volna ...
Tipikusan az a mély sötétség volt amit a hold szinte teljes hiánya eredményez -másutt meg mások-, nem mostanában láttam madzagvékony holdívet, és a csillagok fénye épp csak megtörni képesek. A lámpa fénye is csak hasítani képes belőle egy szeletet, de megtörni nem. A víz csendes, ezüstösen fehér kis haltestek villannak, néha egy mélyebb hangot adó loccsanás. Kellemes hőmérséklet az éjszaka csendes szárnyasaival. Már a lepkék is járnak a szorgos denevérárnyak hozta légtérveszélyben.
A szemközti parton felugat egy őzbak. Hosszan, sűrűn, hangosan. A víz remekül viszi a hangját, olyan mintha csak a szomszédban riasztana. Olyan hang az, hogy a gyengébb idegzetű született városi, ki még soha nem hallotta, magára zárná a kocsiját és többé tán soha nem menne a magányos éjszaka közelébe. Majd elhal a riasztása, beáll a csend ... beállna. Távolról, kissé idétlennek tűnő vihogást hoz a víz, nem hiéna vihog -bár ki tudhatja-, hisz az felénk nem honos.
Szellő jön még több rovart hoz, valamiféle rágcsáló motoszkál a fűben majd a drón felzümmögésére kussba merevedik szegény. Távolabb pontyot akasztanak a bojlis sporik, két csónakkal is rámennek, a fejlámpák fényéből látom, mint ahogy a drón mozgását is arról. Röviden végeznek, mozgásuk után visszaáll az éjszakai nyugalom.
De mindez csak díszítési elem. visszatérek az éjszakához.
Azért fogtam valamit. Ott van a fotók közt az a ménkű nagy faág. A partközeli úszós harcsázó szereléket billegette rá a szél.
Úgy nagyjából három méter hosszú a vastagabb felén bőven karvastagságú és a magába szívott víztől dögnehéz.
Még a harcsákra méretezett cuccal sem volt egyszerű elemelni a fenékről és elhúzni a partszélig. Az volt az éjszakai fogásom. Igazság szerint túlméretes példány, de azért nem dobtam vissza. Éjfél előtt feladtam a reményt, összepakoltam az alaposan páralepte cókmókom, becuccoltam a verdába oszt irány hazafelé a nagy magyar éjszakában. Nyugis út volt, ahogy közeledett a város, egyre világosabb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése