A kőóriások.
Na jó. Azért tán nem annyira óriások mint az igazán nagyok, de azért megteszi. Megvallom nem először másztam a hátukra. Nem vették zokon akkor sem, most sem. Most felfelé caplattam a gerincük mentén, végig. Fel az ösvényig.
Azon jöttem volna amúgy, az vezet fel a Napozó-sziklákhoz, de hát lecsaltak a járt útról az óriások.
Nem szó szerint kell venni a: "Járt utat a járatlanért el ne hagyj" közmondást.
Süt a nap, olyan hangzatosan hívogató elnevezés. Pedig odafent épp a Jégkirálynő jeges lehelete borotvált. Irgalmatlanul metszett a szél.
Ez nem annyira tetszett mint a kilátás, de ki lehetett bírni egy ideig.
Nem semmi ez a tél. Felfelé baktatva a napos szélvédett oldalon megizzad az ember gyereke mint tavasszal. Fent a tetőn pedig megtudja, hogy hol lakik az Úristen.
Azóta már nem csak én, de a hideg is lekúszott a hegyekből.
A fotók eredeti formában, és főleg méretben, a: Pomáz és környéke albumban tekinthetők meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése