Újra a vidra

Felbukkant újra a vidra.
Természetesen ismét váratlanul, ismét csak a szokásos gyorsaságával és módon és természetesen ismét megúszta a fotózást. Most nem azért, mert nem voltam elég gyors, hanem mert nem volt nálam a gépem. Ritka dolog, de most nem volt. Hiba volt!
Ahogy az lenni szokott. Egy horgonyt leengedve libegtem a kötél végén és pergettem. Vagy harminc méterrel távolabb lettem figyelmes a nádtól induló és szétfutó vízgyűrűkre.
Mint mikor valamiféle élőlény mozdul egyet hirtelen a nádszélben, például kacsa. Azután közelebb, majd ismét közelebbről. Akkor már csak arra figyeltem, kíváncsivá tett. Mi lehet?
Felszín közelében mozgó halra gondoltam, mert a nádszálakat nem lökte és buboréksor sem jött a megmozgatott iszapból, ha pedig víziszárnyas, azt látnom kellett volna. Szűkületben lebegtem középütt és felém jött.
Bíztam abban, meglátom mikor elmegy mellettem az alig tíz méterre lévő part mentén. Nem ment el mellettem. Hajszálra a vonalamban bukkant fel.
A vidra!
Szó szerint sóbálvánnyá dermedtem. Volt abban tudatosság is, mert tudtam, ha csak pislantani merészelek már merül is. Ennek "fizetségeként" az apró szemecskék még meg is bámultak egy röpke pillanatra és ahelyett hogy alámerülve elúszott volna a biztonságos mélységbe, kimászott a partra és a már lombját vesztett fűzbokor ágai közül visszatekintett rám.
Másodpercekig bámult rám kíváncsian, majd minden sietség nélkül ballagott be a bokor mélyébe a nád sűrűjébe. Mikor eltűnt odabent, akkor már láttam azt a keskeny kis kitaposott ösvénykét. Nem először ment rajta. Olyan vékony csapás, amit észre sem veszek ha nem a szemem előtt tapodja.
Azóta az a kis út a "remény ösvénye". Reménykedem minden alkalommal, mikor arra járok -igen, direkt megyek is arra- és leengedek egy horgonyt ott hosszú időre. Hátha még egyszer ...! Hátha! A fotómasina természetesen ott van és olyankor már tokban sincs. Azóta nem jön. Ez a vidra tudja ...!?
.