Marasztaló eső, sár.

Nem írom hogy vendégmarasztaló, mert én nem vagyok ott vendég, azt sem hogy sártenger, mert tengernyi még nem volt, de volt és csúszott mint a ... Szóval nagyon!
Meglehetősen hirtelen jött a lé és úgy tűnt nem akar megállni. Mire kikötöttünk, bepakoltunk a kocsiba már felázott az amúgy is vízzel teli talaj.
A kivezető horhost még vettük elsőre, pedig az emelkedik, de a tető már piszkosul csúszott, a levezető szakasz meg pláne! Ebből is látszik, néha a könnyebbnek tűnő a nehezebb!
Az erősen lejtmenetes rész csúnyán felázott és ráadásul nyomvájus. A korábbi esők is martak bele árkokat, de a terepjárók is. A kocsi első önálló manőverét még sikerült korrigálni és akácot sem döntöttünk, de a második kitörésnél már nem tudtam visszahozni a bakhátra, a jobb első kerék beleszaladt a mély csapába. Rendesen!
Jöhettem volna lefelé így is, ha ...! Ha a küszöb nem ér le, ha az első lökhárító is nincs vészesen közel a földhöz és ha balról nincs egy ménkű vastag akác. De volt! Ott volt és állt rendületlen!
Az emelő nem fért a kocsi alá hogy felemeljem és felrakjak láncokat. Ilyenkor segíthet a hólánc, már tapasztaltam. Nem volt más megoldás, mint faragni és feltölteni. No persze, a tél végével kiraktam a rövid nyelű ásólapátot.
Majd most visszarakom!
Szerencsére nálam volt a vadásztőröm, azzal faragtam le az árok falát, Melinda meg szedte a vastagabb hullott ágakat az erdőben.
Egy sor ág, rá kevés föld, megint egy sor, megint föld. Siker!
A koszon kívül más maradandót nem szereztünk be, sem a kocsira sem pedig magunkra. Mi kifürödtünk, a kocsi azóta is viseli a sarat. E hétre is esős napokat jósolnak, majd lemosom ha végre jó idő ígérkezik.