A rejtek öblén

Már régóta hiányoltam az ifjú párt s kicsinyeiket. Eltűntek.
Napközben nem mutatkoztak, mígnem egyik nap felmentem a végekre.
Szinte már mindent benőtt a vízitök, nem könnyű odafent a közlekedés.


Ránéztem a hattyúk lakhelyére s valami fehérlett odabent. Mint korábban említettem már, a fészek mellett a nád takarásában kis öblöt szoktak kitisztítani. Azon a kis vízen úsztak.

Én meg már azt hittem elúsztak. De nem! Annyira tökéletes a rejtekük, hogy a bejárásnak sincs nyoma. Nem tisztítottak utat a nádban, hanem csak úgy siklanak a szálak közt. Belátni meg, szinte már lehetetlen.

Csendben csúsztam lefelé, de már tudhattak rólam, mert egyszer csak kikukkantott a családfő. Alaposan megnézett magának, majd lassan odébb lapátolt.

Nyugodtsága lehetett a jel, mert amint a bejárattól odébb úszott, előmerészkedett az ifjú anyuka is a kicsikkel. Ők is alaposan megbámultak, de nem tartottak nagy távolságot. Úgy láttam, még nem tartozok az ellenség sorába.

Sajnos, már csak négy a kicsi.
Egy elveszett! Emiatt lehetnek kicsit óvatosabbak s ezért tölthetik a nap nagy részét a hattyúvár rejtekében.



A két utoljára hagyott képen pedig egy másik család. Náluk még öt a kicsik száma.

Velük én még személyesen nem találkoztam, Krisztián készítette róluk a képet s küldte el. Szépek!