Kemény egy délelőtt ...

Kőkemény volt.
Hidegfront átvonulás és eső utáni első nap. Gondoltam meg kell nézni, mi lehet a víz alatt? Megnéztem! Alaposan.
Már a bevonulással gond akadt. Rövid röpte után újfent a leszállással volt gond.
Eső után lassan már gyalogszerrel sem egyszerű a kikötő elérése. Minekutána meglazult a gravitáció, feldobtam magam a levegőbe és ugyebár ... nem vagyok én macska!

Nem tört semmi. Sem csont, sem bot, sem láda. Hurrá! Hurrá? Ha tudtam volna mi van vissza?
A csónak láttán örvendtem a kacsáknak. Gyerekkoromban a szárnyas jószág még ott tartott, tiszteletben tartották a madzagból s rákötözött különféle színes kellékekből lengedező "riasztót". A vadkacsák már átléptek ezen a kisparaszti csökevényen és szarnak rá! Meg a deszkákra!
Sikamika. Bepakolás. Minden ok. Kivéve tán, hogy a merítő a kinyitásakor megadta magát. Szar alumínium! Alig bírt ki tíz évet! No majd megjavítom.
Irány a víz! Lehetne épp gyengébb a szél, de hát nem kívánság műsor az időjárás. Vitt mint a szél. Ahol kérdezősködtem, ott horgonyt eresztettem és tapogattam a medret. Fogtam is a tuskókat egyre s másra.
Az akadás után nem könnyű meló nagy szélben az akadó fölé navigálni, rögzíteni a csónakot s kiszabadítani a cuccot! Tuskó s megint tuskó. Nem szokatlan No de jól van ez így! Hol lenne másutt a süllő?
Meg aztán láttam én ilyet élő egyenesben is. ... Igen. No de jól van ez így? Hol lenne másutt a sok tüke?
Erős szélben nem is szeretek széllel szembe ... dobni! Könnyebb rácsorogni az akadóra, mint visszaevezni. Csakhogy most körbe akartam tapogatni, majd befejezni a pergetést és beülni. Hopp! Akadt! ... Na hol? Totál széllel szembe! Széllel szembe a csónak orra, arra feszül a zsinór s kőkeményen beakadt. Kinyitottam a felkapókart -hadd fusson majd a zsinór- letettem a botot, s kezdtem felszedni a horgonyt. Tolt is el egyből. Nem baj. Majd visszahúzok. Markoltam az evezőket, mikor jött egy jó izmos széllökés, vágott egyet a csónakon, valami csattant, kaptam hátra a fejem ... repült be a bot a vízbe!
A kedvencem! Az ajándékom! A fogós botom! A szerencsehozó!
Az történhetett, hogy a széllökés okozta erős lökésben odakoccant az orsó a palánkhoz, visszazárt a felcsapókar, megfeszült a zsinór -a fonott nem nyúlik ugyebár- és berántotta a botot.
Azonnal húztam két erőteljeset a lapátokkal a bot után, majd kidobtam az orrnál lévő horgonyt. Indulhat a keresés!

Gyorsan reagáltam, gyorsan cselekedtem, úgy számoltam akár a bot fölött is állhatok. Rosszul számítottam! Kidobtam a hátsó két rögzítőt is s közben megcsavart a szél csónakostul. Utólag végiggondolva, ezt a részt meg itt csesztem el. Mikor hátramentem a két súlyt kirakni, megemelkedett a csónak eleje és tudott a szél tolni miközben vonszolta a súlyt. Hát nem szép dolog utólag ennyire okosnak lenni? Bezzeg akkor!
Fogtam a horogszabadító nyelet és elkezdtem kotorni vele a medert. Majdcsak beleakadok. Bele is! nem jött! Kissé jobban meghúztam, kijött csak beszakadt a fej. Akkor ez nem az volt! Ráerősítettem a nyél végére egy nagyméretű hármashorgot és tovább kotorásztam. Párszor akadt, de tuskók voltak. El is törött a dísznád nyél. Sebaj! Most már legalább tudom, miért is tettem egy tekercs szigszalagot a horgászládába? Összegyógyítottam! Kotrás. Újabb törés. Nem egy nyerő módszer!
A hármashorgot rákötöttem az egyik pontyozóra, fölé egy bazi nagy ólmot és bevetettem. Bevetés. Vonszolás! Bevetés, vonszolás. Így ment ez addig, míg fogtam egy akadót. Nem engedte, betéptem.

Mondok magamban: -nincs itt mese apám, vízbe szállsz mint Búvár Kund. S lőn! Megcselekedtem. Lábujjhegyen ippen állig ért a lé. Ezt azért mondom, mert Zotmund merült anno, de nekem nem állt szándékomban. Számolatlan lent a tuskó, rajtuk a rengeteg zsinór, horog s egyéb cucc. Nem  szerencsés a fenéken beleúszni, még úgy sem hogy vittem magammal kést. Lábbal tapogattam a feneket, a kés azért kellett ha a lábam fog idegen zsinórt az meg engem. Tudom, az életösztön erős, de a kés meg éles!
Átnéztem a hajó alatt, majd körülötte. Azután nagyobb körben, majd még nagyobban. Utána visszafelé. Majd spirálban s vissza! Azután a különböző irányokban átlós (diagoná minta) mozgással. Nincs!
Eltelt biztosan már fél óra a vízben és nincs! Akkor már ketten keringtünk a vízben. Én a csónak körül, körülöttem meg a gutaütés!

Mondok magamban: -állj meg, ne keringj mint a csíbor, hanem gondolkozz! Nem könnyű nyakig a lében abban a tudatban hogy átnéztem már több tíz négyzetmétert, találtam piszok sok tuskót és egyiken sem volt a bot. Gondolkodtam, mit csesztem el? Mit még? Közben észrevettem, nem jól áll a csónak! Nem pont széllel szemben az orr. Azonnal éltem a gyanúval, miket fentebb vázoltam. Felmartam a fenékről az első horgonyt s elhúztam széllel szembe feszesre. Mikor beállt megvolt a kutatás új, tervezett iránya.

Elindultam az orrtól, kijelöltem egy képzeletbeli hatvan fokos szöget és azon a területen a szárak közt oda s vissza járva, közben fokozatosan távolodva az orrtól szisztematikusan tapogattam a feneket. Úgy gondoltam, ha nem bukkanok rá tíz-tizenöt méteren belül, akkor tágítom a szöget és növelem a távolságot. Kitapogattam sok tuskót, mígnem a lábam szárán koppant valami.

Éreztem! Mivel lebeg, akkor ez a parafa nyél. -Merülés Kund! Az volt!
Nagyjából tíz méteren, s visszatekintve ippeg a bepozicionált orr irányában.

Úgy egy órát lehettem a vízben, kellemesen kiáztam, visszafogtam a frankó pecabotom (az ott a képen) és nem csalódtam az emberekben!
Senki meg nem kérdezte vajh mit cselekszel elvetemült horgász amott a vízben? Netán kell segítség? Jól úszol te ehhez? Odaálljak csak úgy biztosítani, ha netán valami lőn (egy görcs, egy damilba akadás, vagy más) s mégis be kell segíteni? Nem!
A hozzám közel álló csónakosok, mikor meglátták vízbe ereszkedtem, felkapkodták a horgonyokat s jó messze eleveztek!

Úgy éreztem elég volt az izgalmakból, szárazföldi létre váltok s beveszem magam a rengetegbe. Hátha ott nyugisabb! Majd elmesélem!