Hattyú ..., a folytatás

Tegnap láttam a beteg ifjú hattyút. Messziről. Nagyon messziről. A képek is a maximális 18x-ossal készültek. Ennyit tud a gép.ennyit tudok én is. Most tán úgy tűnik tévedtem, s ha ige maradjon is így.
Nem volt könnyű észrevenni a szürke időben, a már elhaló töklevelesben bolyongó magányos szürkét. Közelebbről is megnéztem volna, de nem hagyta! Jó távolról kiszúrta a felé mozgó csónakot s azonnal a "végeknek" vette az irányt.

Ebből azt következtetem, bántották. Csónakos bántotta. Bizalmatlan lett s ő nem volt az. Mint ahogy a többiek sem. Míg együtt volt a család a kezemből csipkedték fel a kukoricát. Pedig a csónakban nem csak én voltam akkor, hanem Melinda is és Zsömi. Barátságosak, odaúsztak s örömmel vették a "nasit".
Az együtt úszók most is olyanok.
Tán megüthették? A távoli képen is úgy tűnik, mintha a jobb oldalán ...?
Ámbár a hattyú néha csak pihenteti az egyik lábát, felteszi a szárnya alá, a másikkal meg úszik. Meglehet. Meglehet ez is téves. Nem kellett gyorsan ússzon, mert a töklevelesen átvágni evezőlapátokkal nem egyszerű feladat. Lassan megfontoltan, szívósan, nyugodtan. Ott nem visz előre a kapkodás.
Mire én átverekedtem magam, ő elérte a tó végét s bevette magát az útvesztőbe. A nádas, gyékényes olyan mint egy labirintus. Mindenfelé kanyarognak a keskeny utak amin a hattyú elfér a csónak meg nem. Az inni, hűsölni, dagonyázni bejáró nagyvadak taposták ki, a hattyúknak meg remek rejtek az útvesztő.
Talán legközelebb ... Remélem!