Hattyú sirató

Hetekkel ezelőtt elvált a családtól.
Nem tudtam az okát. Azóta a két szülőt együtt látom úszni a még meglévő három szürkével. Néha őt is láttam. Egyedül. Magányosan szelte a vizet.

Ma, nagy meglepetés ért. Mikor vízre szálltam még sehol nem volt, kikötéskor viszont ott ült a kocsi mellett.
Azt hittem csak megpihent ott. De nem! Beteg. Legyengült.

Ez történt hát! Kitaszította a család!
A vadon törvénye szerint a beteget, sérültet elhagyják. Ő nem sérült.
Én legalább is nem találtam rajta.
Csontjai épek szárnyban is, lábakon is.
Sebet sem leltem a toll alatt.
Nem tudom ...! Ha benyelt valamit ...!

Hagytam neki zsenge csemege kukorica szemeket. Bőséggel. Hátha megeszi, hátha erőt ad neki. Hátha ...

Míg vizsgáltam, néha rám sziszegett.
Csak a látszat kedvéért. Meg sem kísérelt csípni. Zsömit sem. Ámbár Zsömi megérezhette a bajt, mert udvariasan távolságot tartott addig is míg megnézte, majd félre is vonult.
A hattyú nyitott csőrrel sziszeg.
Sírni viszont csukott szájjal sír. Halkan sipákol mélyről, belülről. Nagyon szívbe markoló, amikor a sziszegése átvált a halk sírásba. A már nagy testű madárból szól a kis fióka hangja. A kis lélek! Míg simogattam a fejét, csak sírt és csak sírt!
Mint ki elköszönt ... Nem lesz ő már e világon hófehér madár. Csak a kicsi lélek, mi benne sírt. ... Nekem sírt! Nehéz a "toll" most! ... Hattyút siratok.