Este hatkor (pontosan 18.00 h-kor) olyan sötét volt már, hogy bele lehetett fejelni. Meg mindenbe ami útba esett, főleg ha előtte szemen lőtt a reflektor fénye.
Tudom. Nem kell belenézni. Hát nem is, elég belelépni a fényébe. Rákjárásban mégsem jöhetek el a botoktól a nagy magyar éjszaka csúszós talaján. Ahol fű van ott az csúszik a páralecsapódástól, ahol nincs, ott meg a felületi taknyos talaj. Sötét, pára és hűvös. No meg a zajok.
Néha loccsan a víz, kisebb halak ugrálnak, vagy épp vízi pocok úszik át a fénykörön. A nádasban, fűzek közt csak saccolni lehet a motoszkálók kilétét. Rágcsálók, madarak, rovarok. Néha az erdő felől élesen rikolt valami jószág, madárnak vélem.
Ez az egyik igazi varázsa a "sötét pecának", feltéve ha a szomszéd állások egyikében nem zajong más spori. Szerencsém volt, közel s távol nincs más.
Csak én, a mélysötét mindenen, a hűvös, a pára és a motoszkálók. No meg a rikoltozó.
Halfogás persze nem zavarta meg a nyugalmam. Fogás! Még kapás sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése