A fedő

Tudom nem egy magával ragadó cím. De hát ez egy fedő. Illetve: a fedő!
Mert nem akármilyen fedő.
Ez a cakkos szélű alumínium alkalmatosság nagyanyámtól maradt rám. Ő is úgy kapta az édesanyjától, majd az én édesanyám takarta vele a lábast. Most pedig mi.
A negyedik generációt szolgálja és megvan a maga kis története.
Elmesélem.
Egyszer nagyanyám rátette egy fazékra, majd fel a sparheltre. Igen ám, de a fedő csak milliméternyivel volt nagyobb mint a takarni való nyílás. Bele is csusszant. Olyan passzentosan megállt a fazékban, hogy képtelenség volt kihúzni belőle. Még óvodás korú voltam, mikor ez megtörtént, de megmaradt előttem. Nagyapám leült a kissámlira, térde közé fogta a fazekat, egy nagykést használt véső gyanánt és szép komótosan körbevéste. Mire végzett, a fedő cakkos lett, de kijött és a zománc is megmaradt a fazékon.
Ha kezembe akad, eszembe jut a történet, nézem kicsit és látom őket is.
Látom nagyapám a kicsiny konyhában amint a  sámlin ülve dolgozik és látom nagyanyám a sparhelt előtt, ahogy figyeli őt.
Na ezért nem válok meg tőle és ezért nem csiszolom simára a szélét.
Így kell majd átvegye az ötödik generáció. Így "kerek"!
.