A köd

Hatalmas köd. Sűrű. Gomolygó. Nyirkos. Hideg. Ha elmerülsz benne s eltűnik szem elől minden támpont, csak a víz fecseg alattad, akkor akár félelmetes is lehet.
Néha átsejlik a nap. Hol jobban, hol kevésbé.
A sűrűn gomolygó masszával vívja harcát a fény. Néha, mikor áttör, feletted is van egy, meg a csónak mellett is. Ugrál. Csillog, villog, vakít.

Mind jobban s jobban ugrál, vakít, a massza is egyre inkább kevereg. Erősítésként jő a szél.
Míg a köd makacskodik és kitart csak hidegebb lesz. Olyan érzés, mintha átfújná rajtad a ködöt.
Majd megnyílik. Itt is, ott is.
Szétcincálja a szél s görgeti foszlányait.
A napnak már nem csak csillogása, de az ereje is elér. Visszamelegíti a csontig hűlt húst.
S újra látod a partokat, minden támpontot, a vizet, madarakat ... s minden mást. Azt is amit eddig még nem. Sem tegnap, sem előtt. Csokrot hoz a víz a széllel.
Vízbe vetett friss csokrot. ... Nehéz másra gondolni. Mi másért vetne bárki is csokrot a vízre? Talán halottak napja óta viszi a víz. A hideg víz frissen tartja a mélység felett hintázó színes kis fejecskéket. ... Mélység!
Hiába a verőfény. A látvány, a gondolat, önkéntelen megállás, ... a hangulat.
Ha igaz amit a kis csokor sugall ... maradt volna inkább a köd!