E hónapban, immár 14. éve, hogy nincs e földön.
Tizennégy év!
Már elmosódik az arc az alak, már fotó kell hogy kiélesedjen. Már egy árny a múltból, a rég múltból.
Nagyot kell ugranom az időben. Vissza, 1981-ig.
1981 februárjában vonultam be letölteni sorkatonai szolgálatom, onnét datálódik az ismeretségünk.
A századparancsnok egyik helyettese volt, e minőségében szolgálati elöljáróm, ha úgy adódott parancsnokom.
De most nem rólam van szó. Róla. Ő volt az egyike azon tiszteknek, aki elindított engem a rögös úton. A szolgálat nem könnyű útján.
Mikor először hozta szóba a szolgálatot nem tartottam igazán jó ötletnek. Később aztán elbeszélgettünk erről. Nem mint tiszt a bakával, hanem mint két katona, két férfiember.
Elmondta a miértjeit s megválaszolta az én kérdéseim. Nem győzködött, hanem észérvekkel meggyőzött. Akkor, a beszélgetés közben tudtam meg, falubélije lettem. Ő ugyan már eljött a falujából, de még hazajárt, én meg a bevonulásom előtt pár évvel költöztem oda.
A későbbiekben ő segített nekem a kérelmek benyújtásában, ő állította össze az anyagomat, továbbította a megfelelő helyre. Ő látta el a századnál a személyügyi feladatokat is.
Később annak alapjait is tőle tanultam meg. De előtte még igen sok minden mást is.
Leginkább azt, miként kell a beosztottakra figyelni, ügyes-bajos dolgaikban segíteni, támogatni őket. Jómagam is sokszor folyamodtam a segítségéért s ő midig mindenben támogatott.
Nem csak engem. Bárkit, kinek olyan elintézendője támadt amiben elakadt, ami hátráltatta a munkában, ami elvonta a figyelmét a szolgálattól.
Tudott ő kemény katona is lenni, de elsősorban nem a kemény parancsnoki vonalat, hanem a humán vonalat képviselte. Sokat tanultam tőle a tekintetben is, miként lehet a kettőt együtt vinni
a kettőt egyensúlyban tartani.
A rendszerváltáskor szolgálati beosztása megszűnt, nyugállományba kényszerült.
Később, én vittem tovább a humán vonalat, én lettem a század szervező (humán) tisztje s
ezzel gyakorlatilag örökébe léphettem.
Tovább vihettem, hasznosíthattam amit tőle ellestem.
A nyugdíjas évei és az én szolgálatom aztán elsodort bennünket. Ritkán egy irányba.
Szolgálati elöljáróm, parancsnokom, tanítóm, oktatóm, katonai pályám egyik elindítója, majd segítője, végül kollégám, s talán nem túlzás tőlem ha azt remélem, egy kissé barátom volt ő.
Szűken mérte a sors számára az időt, szűken mérte az életéveket.
Berta István (†) honvéd századosra emlékeztem.
Írásban először, amúgy sokadjára s nem utoljára.
Nyugodjon békében.
VálaszTörlés