A kis csatangoló látogató

Nem tudom, mire lehetett kíváncsi amikor bebújt a résnyire nyitott ablakon az erkélyre? S utána, hogy a kíváncsiságát kielégítette -vagy mégsem- természetesen nem talált ki. Nem talált ki még akkor sem, amikor sarkig tártam neki az ablakot.
Talán a sült hús illata csalogatta be, amit hűlni tettem ki és amiatt nyitottam meg résnyire az egyik ablakszárnyat is. Talán.
Ámbár ő nem kimondottan húsevő, azért a téli etetések során hozzászoktathatták a zsíros falatokhoz.
Szerencsére -a miénkre, az övére nem- ő jött befelé, én meg mentem ki a húsért. Nem volt érkezése belakmározni.
Ennek ellenére nem akarta elhagyni a terepet. Sarkig tártam neki a légifolyosót és miután többször körbe repülte az erkélyt, megpihent nézelődni egyik majd másik sarokban is, eltűnt. Nem láttam kirepülni, mert a száradó ruhák miatt nemigen láttam épp hol mozog, csak az irányt. De mert körbevizslattam az erkélyt és nem reppent elő, gondoltam kitalált. Hát nem!
Pár perc múlva vettem észre, hogy megint ott száguldozik az erkély légterében.
Ablak sarkig, pár tiszteletkör és ismét eltűnt. Na végre! Alaposabban átvizslattam a növényeket, s mert sehol nem volt, gondoltam most már biztos!
Ablak be, én is be. A kis csibész meg, ott repült velem szembe az étkezdében. Csúcs! Berepülte az étkezőt, három szobát, gardróbot. Nem kergettem, megfogni pláne nem akartam, mert ezek a piciny élőlények hamar kimerülnek, vagy sokkot is kaphatnak. Ezért aztán besötétítettem minden helyiséget, kivéve a kivezető utat. Ott volt neki a kivilágított röppálya a nagyszobán és az erkélyen át a szabad világ felé. Kicsit megpihent a könyvespolcon, majd huss! Eltűnt a fénysáv végén.