Kő, kő és kő

A Fénykereszt után fojtattuk a hőtúrát és Gyenesdiásnál bekeveredtünk egy elhagyott kőbányába. Amúgy is szöcsketikkasztó volt az idő, de az izzó kövek közt meg egyenesen csúcs!
Akkor hát irány a csúcs! Egyenesen.

Mi sem bizonyítja ékesebben, hogy a kép közepére komponált jó formájú segg az enyém, minthogy ott kapaszkodik mellettem Zsömi is. Kb addig a pontig.

Akkor aztán elege lett a melegből, porból, csúszkálásból meg aztán amúgy sem érthette a célt. Hová mentem? Fel. Csúcs! No nem egészen a csúcsig.
A képen már ott látszik előttem, kissé balra, a cél. Az a kis fenyő. Lentről szúrtam ki és egyszerűen kíváncsi lettem, miként, hogyan kapaszkodhatott ott meg s mi a titka amitől még él is?

Felértem hozzá.
A természet visszahódító erejének eme előretolt kis harcosa, ott kapaszkodott egy omladozó, málló kiugrón az iszonytató hőségben, a csupasz, izzó és porszáraz kövek közt és ... És élt!
Nahát! Ott felszívni a vizet!
Ki gondolta volna? Lefelé sem volt egyszerű. De jöttem. "Jöttünk." Egy kő, egy én, egy kő ... Lent kaptam hideget is -nem mondom meg miket-, fent meg, mint már mondtam is, volt a meleg.
S előttünk kő, mögöttünk kő, jobbra kő, balra kő, alattunk kő ..."Ej mi a kő!"
És mekkora volt a hő! Azóta tudom, a zerge azért nem tojással szaporodik, mert a tojat megsülne a sziklán. ... Bölcs a természet no! Roppant bölcs.