56 emlékére

Napján.
Már az éjszaka sem volt egyszerű. Valami (nem valaki) nem hagyott nyugodni. Nem sok jutott alvásból. Amúgy is rossz alvónak mondhatom magam, na de akkor éjjel.
Hajnalban kellett kelni. Négy után nemsokkal. Legalább véget vetett a hiábavaló forgolódásnak. Azért le tudtam volna verni az ébresztőt ...
de hát nem lehet.

Kocsit küldtek érte. El is vitték. Hiába no! Első a ... Második nincs! Visszafekhettem volna, no de minek? Tudtam, az álom már végérvényesen elkerült. Meg aztán kezdtem érezni a fájó pontokat. Előbb csak a megszokott helyeket, azután meg már, oszolj! Nem szokatlan ez nálam. A megszokott pontokon azért nem, másutt meg ... no de előző nap kihagytam a sportot!
Ez piszkosul nem érdekelte a fájást. Ha mindenütt lefáslizom magam ahol ért, hát megkapom valamelyik fáraó főszerepét. Amúgy sem ment, mert az erőm meg arányosan hagyott el. Úgy éreztem magam mint a rodeóbajnok, mikor a ló nyer, s végiggyalogol rajta oda s vissza ... meg még kétszer.
Láz? Nem volt. Hőemelkedés. Azt meg hagyni kell, gyógyít. Állítólag.
Mára már meginogtam ebbéli hitemben. Vettem egy fürdőt.
Egy feslett mondta egyszer egy filmben, egy jó fürdő megszabadít  minden mocsoktól. Inkább csak a kosztól. De leginkább azért kell egy jó forró, mert szebb a halál, ha inhalál. Ok! Vannak kik nem bírják az akasztófára való "humorom". Bocs. De kihagyhatatlan volt.
Érdekes, mert nem köhögtem, nem hörögtem, csak épp minden tagom fájt, s jártányi erőm alig maradt. Gondoltam bemozgatom a rozsdásodást (nem azt, minden tagot!), s kimentem fotózni. Kimentem.
Kint már nemigen. Úgy mentem már az elején is mint ki a végét járja.
Óra s feladtam. Azért kellett egy óra, mert vissza kellett botorkálni a kocsiig.
Estére kelve kaput! Nekem. Láz fel. Én le. Megfeküdtem.
Szaporázom.
Éjszaka szokásos. Hajnali kelés szokásos. Amúgy meg most jobb.
Már alig fáj imitt-amott. Ennyi meg kell. Nagyapám mondta volt: -örülj ha fáj, mert akkor még megvan. Persze erről mesélhetnének a vén féllábú kalózok, mikor fogvicsorgatva próbálták megvakargatni a cápaeledellé vált talpuk. Viszont egy jó falábbal mezítláb tudtak diót törni. Ok! Bocs.
Láz nincs. Tudom! A szöveg nem igazolja. Hőemelkedés.
Az meg gyógyít. Vagy nem? ... De. Már van kedvem hülyeségeket irkálni.
Előtte. Hétvégén.

Kaptam tortát. Kettőt is. Meg szép ajándékokat, de azt nem mutatom meg! Ez itt a képen a rántott hús torta.
Nem tudom kinek jutott előszörre észbe, de nagy ötlet. Hisz enni amúgy is kell.

Emitt pedig az édesszájú tortám. Elképesztően jó volt! Melinda remeke. Mit remeke? Műremeke! Ezentúl csak ilyent kérek. Vagy pedig ilyent is.
Elfújtuk. Közösen, én meg kívántam.
Azt biztosan nem amit harmadnapjára el vagy megkaptam.

Ámde nem panaszkodok itt tovább. Most már úgy néz ki, megmaradok. Tudom, tudom! Ok! ..... Ezer bocs!
Meg három anyamedve. Nincs ellentmondás. Ezer bocshoz kell.
Még tán kevés is.
A legközelebbi vérfagyasztó viszontlátásra! ... Tudom! Bocs!

Most meg néha köhögök. Csak néha.
(Ukíbejwr yrij ha jügüföj) Ilyeneket írok ha köhögök.
Tényleg ideje abbahagyni. Mára. ... Holnapra is?