Nesze neked környezet!

Megint nem bírom szó nélkül hagyni!
Számos alkalommal szóltam már a szennyezés okán!
Horgász létemre a horgászok miatt! Ha úgy tetszik akkor a horgászokhoz. Már persze aki elolvassa. Akihez eljutok. Miért?

Miért van az, hogy a horgász imádott vízpartját teleszemeteli?
Miért van az, hogy ki tudja cipelni a vízhez a teli palackot, a teli csalis zacskót, a teli csalis dobozt, de az üres göngyöleg már teher neki hazafelé menet? Miért?

De pár szót most inkább a képről! ... Mit láttok a képen?
Gyors rátekintéssel egy damil gubancot. Alaposabban megnézve az ott egy igen veszélyes fegyver!

Hoztam én már le tölgyfáról varjút, mert beleakadt szerencsétlennek a lába a damilba, rátekeredett, vonszolta magával, majd mikor leszállt a fára a gubanc másik vége leakadt és a szerencsétlen madarat odakötötte az ágakhoz. Minél inkább vergődött annál jobban szorult! Pokoli halál várt rá!
Lassú kínhalál a nyári hőségben! Kiszáradás, szomjhalál!

Hoztam én már ki vadkacsát a jeges tóból, mert beleakadt a szárnya végébe az eldobott gubancban lévő horog, a gubanc pedig odakötötte a nádfal víz felőli oldalához. Minél inkább vergődött annál inkább szorult a nádon a hurok s annál közelebb került a szárnytöréshez. A szárnya csúcsa az a picike darab a végéből az így is odalett. De anélkül lehet élni! Odakötözve nem lehetett volna.
Pokoli halál várt rá! Fagy és éhhalál törött végtaggal!

Hoztam én már ki hattyút, egy nagyjából akkora csomót vonszolt maga után mint ami a képen van. Valahol, valamikor biztos leakadt volna ha nem érem el. Pokoli kínokat élhetett át már úgy is, hogy elfogtam, mert a lábára tekeredett damil olyannyira elszorította a lábát, hogy szinte már elhalt.
Nem mozgott a lába, csak bénán fityegett. Végtagvesztés. vagy pokoli halál várt rá!

Ezekkel a sztorikkal nem magamat akarom fényezni, hanem azt szeretném nyomatékosítani, hogyha legközelebb dobsz egy gubancot, hát vedd le a dobról, tekerd kis csomóba és tedd zsebre!
Ne ölj vele, hanem tedd zsebre! Most elhoztam helyetted! Most is!