Pokoli hőség

Ha nem vízen vagyok, azt mondom, izzott a levegő. Ezt a meghatározást azonban meghagyom a sziklás terepre, mert ott, hol a kövek is ontják vissza a hőt, ... na ott izzik. A vízen azonban van egy kis hűs visszaáramlás mindig.
Azért is, mert a legritkább esetben áll teljesen a levegő és azért is, mert a víz hőmérséklete mindig alacsonyabb. Ez a mozgó levegő aztán emel kis hűvösebb áramlatot a víztükörről a csónakra. Mégis nagyon nagy a hőérzet, mert a vízről visszaverődő napsugarak is rásegítenek a kánikulai melegre. Nem véletlenül lehet a leghamarabb és a legveszélyesebben a vízen leégni. Mindig hosszú nadrágban, hosszú ujjú ingben és karimás fejfedővel szállok vízre. Ez a leégéstől megvéd.

A magas hőérzetet viszont fokozza. Szerencsére nagyon bírom. Volt időm megszokni. Hozzászoktatott a huszonöt év egyenruha. Aztán meg  a sziklák közt sem érdemes nekivetkőzni és az erdőkben sem -hiába van az árnyék- a kullancsok miatt. Lassan mégis kezdek besokallni. Ilyen kánikulai napokon már csak egyedül merészkedek a vízre, Zsömit féltem. Hamar hőgutát kaphatna szegényem. Egyre nagyobb lett a meleg, délfelé járt már az idő.

Lassan pakolnék is, mikor egy rebbenésből észreveszem, nem egyedül engem gyötört meg a hőség. Nappali pávaszem ült a gyékény tövére és mászott le egészen a víztükörig. Lefényképeztem és természetesen feltámadt az érdeklődésem is, meg a kíváncsiságom. Rövid szemlélődést követően megtalálom a másikat is. Ezzel perceket eltöltök, mert jó érzékkel mindig exponáláskor csukja össze a szárnyait és emiatt nem igazán látszik a képen. Egyszer azért csak én lettem a gyorsabb. Közben belibbent egy szitakötő is és egy fekvő szálra ülve kezdte meg a feltankolást.
Nekem az jutott róla eszembe, olyan mint a kanadai tűzoltók repülőgépe, mikor a vízre szállva töltik fel a tartályt.
Eltelt még vagy egy óra, mire megint eszembe jutott a hőség.
.