Indián halál

A könnyű héjú, karcsú vízi alkalmatosság fara, meg-megbillent a csendes forgóban. Keskeny orra éppen csak érte a szárazt. Inkább a hatalmas fa, vízre bólintó és a kenu oldalát támasztó ága volt az ami visszafogta az úttól. Látszott, nem kikötött, csak megszakította útját. Megpihent a nagy fa tövében.

Az enyhén szélirányba dőlt évszázados törzsnek egy ember támaszkodott, arcát simítva az érdes kéregre. Szinte eggyé váltak ők ketten. Mintha csak hallgatná a fát, szeme viszont a folyó távolát fürkészte. Felfelé tekintett, a messzi-messzi forrás irányába, ahol született, ahonnét jött. Hosszú volt a folyó, végtelennek tűnő hosszú volt az út, bejárhatatlannak tetsző és hosszú az élet míg idáig ért. Mégis megjárta. Mind az folyót, mind az utat.
Most megpihent hát a nagy fa tövében.

Már csak egy kis szakasz volt vissza. Egyetlen kis szakasz. De ő nem avval gondolt, hanem az úttal. A távolba vesző és a "nagy fáig" érő úttal. Az a kis szakasz, mi vissza van, az nem számít már. Csak a múlt. Sokáig nézte a messzi távolt, nagyon sokáig. A közelgő esttel belopakodó hűvössel szakadt el a fától. Arcát már nem csak az évek száma barázdálta, hanem a fa durva kéregnyomata is. Kezével még a törzset támasztotta kicsit, szája már párát engedett, ami elveszett a lombkoronában. Szinte felitták a szomjas levelek. Már nem adott több erőt a vén fa, érezte, ahogy ő adja vissza az erejét neki.
Megsimította vén társát és rámosolygott.

Szemével most a visszalévő útra nézett. Kis szakasz. Már látszik a torkolat s azon túl a végtelen nagy víz. A végtelenség. Fázósan húzta össze magán a takarót s a díszes kenuba lépett. Egy nagyobbacska hullám a még szárazon lévő mokaszint nyalta körbe s rajzolta lenyomatát a fövenyre. Az öreg, tán észre sem vette. Lassú mozdulatokkal leheveredett a kenu aljára, fejét feltámasztotta, arccal a torkolat felé. A végtelent fürkészte. A lenyugvó nap korongját várta, ahogy egy pillanatra felbukkan majd, mielőtt alámerül. Még egyszer bele akart nézni, még egyszer akarta hogy fürdesse az arcát. Nem volt mit szégyellnie, megérdemelte. A mögötte lévő út tiszta maradt léptei nyomán, mint ahogy tiszták az ő lába nyomát váltók léptei is.
Mint ahogy tiszták voltak az őt odaát várók lépte is.

Érezte, lassan mennie kell. Lehunyta fáradt szemét és próbálta a csapongó gondolatokat mederbe terelni, aztán hagyta. Hadd áramoljanak. Halk neszt hallott és hűs fuvallat csapott felé, majd elültével langy meleg sugárzott reá. Egy test melege. Lassan tekintett fel. Pillantása összeakadt a fejéhez telepedett madár rezzenéstelen tekintetű, mélysötét szemével. Fokozatosan szívta magába a mélység. Ahogy az ő szeme egyre homályosabb lett, úgy lett a madár szeme egyre élénkebb. Hatalmas levegőt vett, ami szinte kiszakadt fáradt mellkasából. A szájat elhagyó pára körülfonta a madár fejét és az beszippantotta orrlukain. Azt már nem látta, mint ahogy azt sem ahogy a madár az égnek rúgja magát. Csak érezte még a szárnyak fuvallatát.
Elreppentek. Elreppentek mindketten.

A madár erős rúgása és a szárnyak ereje kibillentették a kenut. Elszakadt a parttól, ágtól és sodrásba állt. Gyorsan távolodott. Langyosan szemerkélő eső érkezett és indult a kenu után. A két fiatal, mint két árnyék toppant az öreg fa alá. Beleléptek az öreg mokaszin hagyta gyenge nyomba, megálltak ott és tekintetük riadtan fürkészte a messzi távolt.
A nap izzó korongja segített.
A vörös izzásban ott siklott egy kicsinyke pont a végtelenbe.
Kezük önkéntelen is üdvözlésre lendült, szemük a távoli kis pontra meredt, ami egyre jobban elmerült az izzásban és együtt merültek lassan a végtelenségbe..
Híííííjjjj! Hííííííjjjjj! Hasított az égről a madár rikoltása. Harci kiáltása végigszállt az erdő fölött
Beállt a csend, alámerült a nap korongja és a végtelen elnyelte a kis pontot.
Sssss, sssss! Intett csendre az öreg. A két fiatal könnyes szemmel ölelte a vénséges vén fát.
Értettek ők mindent. Az öreg pedig erőt adott nekik. Visszaadta az erőt.
.