A képek általában illeszthetők az íráshoz. Általában igen, ritkábban nem.
De akár így, akár úgy, az enyémek, mint ahogy a szöveg is.
Elviheted ha kell, nem bánom, csak ahol "leteszed" ott említsd meg, tőlem való!

Keresés ebben a blogban

Témakörök

Természet (310) Deseda (196) Úton (130) Gombák (124) Madarak (119) Családi (114) Vártúrák (103) Gépek (94) Horgászat (94) Gasztronómia (92) vegyes (89) F-1 (74) Kedvenceink (73) Zsömi (67) Kvár (66) miEz? (60) Somogyban (57) D.arborétum (51) tréfás (51) Állati (46) "Állati" (45) St.földön (45) +jegyzÉs? (43) virág (43) Veterán (35) feljegyzÉs (35) Királynő (30) vitriol (30) Történetek (28) görBee (19) Hadban (14) retro (12) Három kérdés (11) Bikal (7) Drótszamár (7) KérdÉs? (5) ?????? (3) Finomságok (3) Plitvice (3) h s s (3) Balaton (1)

2016. szept. 29.

Üldözés

Nem szokványos pecában volt ma részem!
Nem szokványos üldözéssel egybekötött, nem szokványos pergetéssel megfejelve.
Még el sem kötöttem a csónakot, mikor megjelent az "angyalkás hölgy" s elpanaszolta, az egyik hattyú gyerek elragadta a spiccbotot.
Azért hívom a hölgy sporttársat angyalkásnak, mert horgászat közben angyalkákat, csillagokat, harangokat horgol, odahaza kikeményíti és egy részét visszahozza s nekem ajándékozza. No meg általam küldi, az általa nem is ismert unokáimnak.
Teszi ezt azért, mert jó szívű s mert egyszer segítettem neki.
Anno kimentettem a drága szerelékét egy fűzbokorból s azóta is felemlegeti. Most is segítséget remélt. Ő parti horgász, csónak nélkül pedig nem könnyű a spiccbotot lehalászni a vízről, pláne ha gőzerővel húzza a hattyú. Mint később kiderült, csónakkal sem! Sejtettem is.
A hattyúkat láttuk a tó közepén, de a botot nem. Abban reménykedtem, elszakadt már a zsinór s valahol sodródik a vékony pálca. Míg elkötöttem a csónakot, berakodtam, Zsömi helyet foglalt a kapitányi állásban én meg a gályarabok helyén közelebb úszott a hattyúcsalád.
Még együtt van a két szülő s a megmaradt három fióka.
Ők az elkövetők itt a fotón, bár a kép nem mai.
Ma nem volt nálam fotóapparát, le is maradtam egy jó képről. Ahogy a nagy madár húzza maga után a háromméteres botot. Számos alkalommal megfogadtam már tapodtat nem teszek gép nélkül s lám megint mulasztottam. Késő bánat!
Ott hagytam félbe a sztorit, hogy közelebb úsztak, s akkor már észrevettem a szürkés nyomdokvizében a vontatmányt.
Irány utánuk! Szerencsére nem vadak, ismerik a csónakot is, engem is, Zsömit is, közelükbe jutni nem volt nehéz. de csak a közelükbe! Érthető, hogy a vontatmány erősen idegesítette a nagy madarat s emiatt nem volt hajlandó rövid ideig sem veszteg maradni, pláne nem mutatott hajlandóságot a csónakhoz úszni. Hiába csalogattam elemózsiával!
Akkor azt találtam ki, terelgetem őket s megpróbálom a partnak szorítani a csapatot. hátha kislattyognak valamelyik horgászállásnál. Ez sem jött be!
A terelgetés igen, de partközelbe érve mindig kisiklottak s irány vissza középre.
Hagytam kicsit az üldözést, nyugodjanak le, addig összeraktam a pergetőbotomat egy nehezebb műhallal szerelve. Azt ötlöttem ki, átdobom a hattyú és az utána úszó spiccbot közt, visszahúzva pedig elkapom a hármashorgokkal a madár és a bot közt a damilt. Úgy számoltam, ha ezt sikerül megcselekedni, a hattyú megugrik és vagy a horog szakad ki a tollából, vagy elszakad a damil. Spiccbotot nem szoktak bálnázó zsinórral szerelni. A saját cuccomat nem féltettem az izmosra szerelt. Csakhogy ezt kivitelezni azért nem volt egyszerű. Három méteres spiccbothoz három méter damil dukál s máris ott a madár. Tehát az egyre erősödő szélben kellett betalálnom kettejük közé, miközben a csónak is és a madár is mozog vontatmányostul.
A jobboldali szárny fedőtollba akadt a horog közvetlen a nyaka mögött, ezért még az a három méternyi damilhossz sem volt meg teljesen, elvett belőle az úszó madár hossza.
Én meg, őt semmiképp nem akartam megdobni!
Ráevezés, gyors dobás, mellé. Nem sokkal, de mellé! Vagy hat-nyolc alkalommal is a spiccbotot érte a visszahúzott műcsali s hát arról lesiklott.
Az volt a szerencsém, hogy ekkora vontatmánnyal azért nem tudott őkelme teljes gőzzel úszni,
így dobás után mindig utolértem s kicsit terelgethettem őket. Néha azért nem tudtam dobni, mert
a család többi tagja volt útban. Nem hagyták magára és fedezték a bajbajutottat.
Sokszor úsztak közém és az üldözött közé.
Azért fáradt ő, lassult, én meg kitapasztaltam az előző dobások hibáit, s úgy a tizedikre megcsíptem a zsinórt. Ami legnagyobb meglepetésemre nem szakadt!
Húzott a beijedt madár mint egy tolóhajó, megkezdődött a hattyú fárasztás. Nem erőltettem, nehogy eltörjön a szárnya, de azért szép lassan sikerült a csónak felé húzni.
Örültem is, meg nem is. Mert ha elhúzom a csónakig, akkor ki is kell vennem, hogy kiszedjem belőle a horgot. Nem tűnt egyszerűnek a képlet. Végül nem az lett. Elpattant a damil, a madár elugrott, a spiccbot meg az enyém lett. Visszavittem a tulajdonosának.
Volt ám öröme! Fiától kapott ajándék bot, afféle kabala, s már lélekben keresztet vetett rá!

Dél körül, mikor húztam vissza a kikötőbe, már ismét ott sertepertélt a hattyúcsalád két tagja a botjai körül, a többiek meg a parton. A szürke, időközben kipiszkálta magából a horgot, teljes volt a békesség s a nyugalom. Annyi változott csak, az angyalkás hölgy jobban figyelt a botokra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése