Lángoló szemek

Este van. Gyertyát gyújtok és nézem a lángot. Nagyanyám azt mondta, Mindenszentek napján este - a sötéttel- annyi gyertyát kell gyújtani és tenni az ablakba, ahány a halottunk.
Én egyet szoktam, -mert gyújtok mindenütt a sírokon- egy nagyot.
Aztán nézem a rebbenő lángot, mígnem megnyugszik és ég egyenletesen. Nézem és emlékezem! Lassan már csak a lángot látom, egyre fényesebben világít, majd villan egyet és feltűnik nagyapám kemény tekintete. Csak a szemünkkel köszönünk. A gyertyaláng újabb villamásával veszi át helyét nagyanyám sokszor szomorú pillantása. Majd apám szelíd tekintete és édesanyám gyönyörű szeme. Csak a szemünkkel köszönünk, de az én tekintetem már homályos. Rebbennek a lángban, sorban mind, kikért a gyertya ég! Aztán mikor a láng utolsót lobban, én lehúnyom szemem, majd a hirtelen beállt sötétségben újra felragyok a láng, majd egy szem, aztán a többiek! Újra látom a lángot és látom a kedves szemeket. Nézem őket és magamba zárom óvó tekintetük, miként őket a láng!
Régóta, nagyon régóta nézem és őrzöm már a lángoló szemeket!
Mert mi őrízzük egymást!