Szádvári út

Csütörtökön lesz egy hónapja, mikor megérkeztünk Perkupára. Szalad az idő.
Rövid pihenő ebéddel egybekötve és már vágtunk is neki a Szádvárhoz vezető szekérútnak.
Nem ismeretes az időpont, mikor a 460 méter magas Várhegy tetejére felépítették.
Legelőször V. István 1268-ban említi, oklevelében. Bár története során több birtokos is uralta, történetére leginkább meghatározó a Bebek család.
Legjelentősebb ostromát 1567-ben szenvedte el, mikor is az ostromló Schwendi kassai főkapitány ellen -férje távollétében- Patócsy Zsófia úrnő állt a helyőrség élére és vezette a védelmet hősiesen. 1686-ban született döntés Bécsben "Szádvár elrontásáról". Felrobbantották.

Nehezebb tárgyak felvontatására az északi meredek hegyoldalon alakítottak ki lovakkal mozgatott csigarendszeres kötélpályát.



Olyannyira meredek és nehéz az út, hogy még a terepjáró képességgel felszerelt gépjármű is "elbotlott".


Talán a kép nem adja vissza, de a jobb sorsra érdemes gépet a mellette lévő tölgy tartja meg a meredély peremén. Ott, honnét a képet készítettem már olyan meredek az ösvény, hogy oda daru nem talpal. A rozsdásodásból ítélve már jó ideje lehet gond a kiemelése. Zsöminek tetszett a hűsölés alatta.

A roncstól már csak rövid utat kellett megtenni a kaptatós szekérúton és a fák mögött felbukkantak Szádvár falai.
Hazánk egyik legnagyobb alapterületű vára jelenleg romokban áll. Nyomai vannak a feltáró munkának is és az állagmegóvásra tett kísérleteknek is, de azt hiszem a csodára itt is várni kell egy kicsit.
Száznál is több a képem mostani állapotában és még nem válogattam meg igazán. Szívem szerint mind megmutatnám, de hát az lehetetlen.
De hogy egy bejegyzésbe nem férek, az már biztos.