Először ijedten elugrottak, majd kiváncsian visszajöttek, aztán nem is törődtek velem. Pár perc leforgása alatt! Viszont ezekről a szürkékről eszembe jutott egy történet, amit nagyanyám mesélt nekem. Ő leány korában Somogytarnócán szolgált a grófi család konyháján. A gróf úrnak voltak igavonó barmai, egy Vendel nevezetü atyafi gondozta, és dolgoztatta őket. Vendelnek, állítólag nem volt ki mind a négy kereke, ezért aztán eléggé sajátságos módon idomitotta, és vezényelte a jószágokat. Bivalos Vendel, így ismerte a birtokon, és a faluban mindenki. Történt egyszer, hogy a kastély előtt megmakacsolták magukat a bivalyok, és az istennek sem vitték tovább a terhet, ráadásul a gróf úr az emeleti ablakból szemlélte az eseményeket. Vendel szép szóval -mert azért volt annyi esze- ösztökélte az állatokat, természetesen eredménytelen. Egy kis idő elteltével megelégelte, és leszólt a gróf úr.
- Vendel! Csak úgy, ahogy szokta, csak úgy!
Nem kellett kétszer mondani Vendelnek, már "adta" is az ösztökét, emígyen.
- Hogy az a kaporszakállú gazdád, húzna a .......! Oda is "sózott" egyet.
A bivalyok pedig szépen megindultak a terével, végezték a dolgukat. Bizony ez így történt! Nagyanyám mindig elmondta, hogy a gróf urat, és családját mindenki szerette, mert emberségesek voltak. A gróf úr Julcsámnak, az ifiúr Julcsa nénémnek szólította. Letünt világ, letünt "gyermekei".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése