Ennek a füstje, már nem csap meg.
Hogy hol találtam? Nem mindegy? Nyitott szemmel járva, az ember gyereke úton-útfélen ilyenekbe botlik. Gyerekként csodálattal szemléltem ezeket a hatalmas vasszörnyeket, ahogy füstöt okádva, zihálva húzták irdatlan terhüket. A donneri hídon állva számoltuk a tehervagonokat, egy-egy mozdony után mennyi van kötve? Egyszer közel százat számoltunk. Azt, persze nem egy ilyen kicsi füstös húzta, hanem a legendás 424-es. Még azt is képesek voltunk élvezettel viselni, hogy a híd alatt elpöfögő mozdony beborit füsttel, pláne, ha a teher alatt nyögve hatalmas adagot pöffentett ránk. Szinte minden gyereknek volt aluminium pénzérméje, amit szerelvény vasalt a sínre. A roppant teher alatt, szinte ráégett a sínre az érme mintája, a vékony lemezke pedig hazakerült emléknek. Szerettük a vonatokat. Nem dobáltuk meg, nem raktunk a sínekre akadályokat, utazáskor nem rongáltuk az üléseket, és nem szemeteltünk. De akkor rend volt az állomásokon is, és a sínek mentén is. Kaszálták a vasúti töltéseket, partokat, takarították a kocsikat, épületeket. Tette mindenki a dolgát! Igen, mindenki annyit, vagy azt tette, amennyit, vagy amit tehetett. Ez az, ami akkor is a legtöbb, ha kevés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése