Eljött

Végre nem csak kétséges híreim, de bizonyosságom is van róluk.
Mikor még jég alatt volt az ág vége láttam a Királynőt és párját, azután eltűntek. Nem találtam őket megszokott helyeiken és nem is látogatták eleddig az aszalói ágat. Már rosszat sejtettem.
Szerencsére nem érte baj őket. Először a halőröktől kaptam hírt tartózkodási helyükről. Ők mesélték, hogy az egresi ág végén fészkelnek. Evezőssel nem épp közeli, de nem baj.

Azután a sztori folytatódott.
A halőrök mentek a dolguk után én pedig feleveztem az ágba horgászni. Fel, a tavalyi fészek közelébe. Jó órányi idő telt el, mikor is igazából a gyékény zörgése lett gyanús, felálltam és alig hittem a szememnek. Hercegem állt a régi lakon és békésen tollászkodott. Horgony fel, kifordultam a kis öbölből és máris szemben álltunk. Úgy mint rég, csak a Királynő hiányzott mellőle. Nagy kár, de hát ő már költ.

Másnap reggel a történet folytatódott.
Herceg ott ringatózott a csónakom végében és még akkor sem mutatott hajlandóságot a távozásra, mikor a stégre léptünk Zsömivel. Ha nem tűnne képtelenségnek, azt mondanám minket várt. Békésen végignézte, ahogy behordom a motyómat a csónakig, visszazárom a kikötőt, kilakatolom a csónakot és az orrát szokásomnak megfelelően felakasztom a stégre megkönnyítendő a bepakolást.

  A régen megszokott módon volt barátságos és kíváncsi. Aztán mikor Zsömi beugrott a csónakba, akkor kiúszott a kikötőből, kicsit távolabb, de nem ment el. Egy darabig jött utánunk az ágban, majd gondolt egyet, visszafordult és az egresi résznek vette az irányt. Hazament. Nem tudom mi okból választottak új otthont? De most már ott laknak. Viszonoznom kell a látogatást. Úgy illik. Tulajdonképp meghívásnak veszem Herceg jöttét.