Ott állok s magam elé idézem őt, rá emlékezek. Nem irányítom, csak hagyom csapongani a gondolataim.
Állok, s közben szállingózik a hó, lassan fehérre vonja hajam, olyan fehérre mint amilyen az övé is volt.
Ott állok s magam előtt látom az öreg Dacia-t, mellette idős tanárom, mesterem, később sporttársam.
Ott állok s arra gondolok, bizony akkor hónapokkal ezelőtt, mikor ő a parton állt én pedig lassan elsiklottam a vízen s kezünk üdvözlésre emeltük, nem gondoltam akkor, hogy örökre intettünk búcsút.
Nem sűrűen futottunk össze, de ha igen akkor itt a vízparton.
Néha elbeszélgettünk pecáról, egészségről, a világról, iskoláról ... Utóbbiról sokat mesélhetnék, hisz tanárom volt évekig, tanított matematikára, tanított ...
De nem mesélek mert biztos vagyok abban, a jeles, közismert pedagógusról szólnak majd mások, a nálam arra sokkal hivatottabbak.
Tóth István tanár úrról. Pista bácsiról! Tóth Csicsa bácsiról!
Csicsa bácsi. Alig hiszem hogy létezett diák azokban az években mikor én is a keze alatt okosodtam, ki ne említette volna így néha, vagy legalább ne ismerte volna így. Csicsa. Ne ütközzetek meg rajta, nincs rá ok!
A Csicsa becenév nem pedig gúny. Somogyban így becézik az Istvánt csak már eléggé kikopott. Becézni pedig azt szokás, kit szeretünk.
Akkortájt, a kötelezően előírt tanórákon túl, másra is tanított engem.
Apám nyomdokába akartam lépni, repülő modellező lettem és az általa vezetett iskolai szakkörbe jártam. Ott tanította meg nekem az alapokat, majd mert tán látott bennem valamit bevitt az MHSZ modellező szakosztályába s ott lettem igazolt versenyző. Szabadon-repülő vitorlázó.
Ő és apám tanított meg gépet építeni. Leginkább ő. Nem voltak előregyártott panelek, mindent saját kezűleg kellett legyártani, majd összeilleszteni úgy, hogy működjön is. Fenyőléc, balsafa tömb, lapok, japán papír, ragasztók, lakkok, lombfűrész, csiszolóvászon, szike s sorolhatnám.
Az ő irányításával s segédletével készültem fel anno a versenyekre.
Hétköznapokon építettünk, hétvégén edzettünk, reptettünk Kaposújlakon, vagy ugyanott verseny volt, sokszor nem ott, másutt. Sok időt áldoztunk.
Ő készített fel s indított el a városi, járási, megyei versenyeken amik egyben válogatók is voltak, s az ő felkészítő munkájának köszönhettem azt, hogy két Úttörő Olimpián is elindulhattam s helyt is álltam. 1972-ben A/1 kategóriában Debrecenből elhoztuk a csapat második helyet s egyéniben negyedik lettem, 1973-ban Dunaújvárosban megismételtük a csapat eredményt, egyéniben pedig hetedik lettem.
Büszke vagyok rá, hogy tőle tanulhattam s segítségével érhettem el sikereket. A soron következő Kaposváron rendezett versenyeken én már nem indulhattam. "Kiöregedtem."
Ifjúsági kategóriában s felnőtt megmérettetéseken még indultam néhány alkalommal. Egymás ellen egyszer versenyeztünk, Pista bácsi dobogóra állt én a közelébe sem. Arra viszont akkor igen büszke voltam, hogy a somogyi indulók közül egyedül ő vert meg.
Majd elszakadtam a modellezéstől. Az oka legyen most mindegy.
Évekkel később Pista bátyám vissza akart csalogatni -akkor már fiamat tanította- de nem álltam kötélnek. Nem mertem a műhelybe lépni!
Abba a műhelybe, ahol ő még annyi év elteltével is az én valamikori A/1-es versenygépemet, az Úttörő Olimpián is szálló gépemet mutatta be az ifjú modellezőknek, hogy lám így kell egy gépet megépíteni!
Emiatt néha úgy érzem, akkor cserben hagytam őt. De nem mertem a műhelybe lépni, mert tudtam, ha becsábít akkor ott is ragadok.
Márpedig modellezni nem lehet félgázzal -szerintem nem- s én akkortájt másra szántam az időt s energiát. Ha nem szántam, vitték az időm!
Nem haragudott meg, csak többé nem beszéltünk a modellezésről.
Mindezen emlékek, s az Ő emlékére, most "reptettem vele" egyet ezen a világon. Sajnos utoljára.
Az Ő lelke felszállt a gépére s e világon már nincs leszállóhelye.
Mikor az én képzeletben szálló vitorlázó gépem földet ér, az Ő teste már sírba szállt. ... Tóth István tanár úr, Pista bácsi, Csicsa bácsi emlékére! (†)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése