Kapos folyó

A lassan befagyó Kapos folyó a Nostránál.
Úgy negyven éve a Kapos folyó Szarkavár, és Kecelhegy alatti szakasza volt a kedvenc "csataterünk". A Kaposban szépen lehetett fogni a halat, például pontyot, keszeget, törpeharcsát, kárászt. A szarkavári erdőben megtermett a szamóca, vadkörte, szeder, persze mindegyik a maga idejében!  A nagyréten hatalmas levelű sóska nőtt. Mindig volt mit enni, ha kellett tüzet raktunk, megsütöttük a halat, kukoricacsövet, néha "csimmantottunk" egy dinnyét. Az útszéli fákról ettük a mosatlan madárcseresznyét, meggyet, szilvát, szedret. Húúú, a szedret mái napig imádom! A szarkavári motocross pálya egyes szakaszai kiválóak voltak bringázni, bár néha sikerült nagyot esni. Kecelhegy alá jártunk nyáron strandolni, annyira tiszta volt a Kapos vize. Tizenévesen is szabadon jártuk a környéket, a természetben nőttünk fel, reggeltől estig csatangoltunk, forrásvizet ittunk ha megszomjaztunk. Három szabály volt, panasz ne legyen ránk, baj ne érjen és sötétedésre vetődjünk haza. Nagyszüleimnél nevelkedtem, nagyapám azt tartotta, majd a hasa hazahozza. Vele is szerettem elmenni csalánt, disznóparéjt szedni, ősszel böngészni a kukoricát. Vackort szedtünk, felteregettük a padlásra érlelni. Kevés finomabbat ismerek, mint a sötétbarnára ért vadkörte. Telente reggeltől estig szánkóztunk, rácsúsztunk a patak jegére, beszakadtunk, hazaszaladtunk átöltözni, és már mentünk is ki. Nem féltünk a szennyezett élelmiszerektől, víztől, fertőzésektől, megbetegedésektől, megfázástól. Nem féltünk semmitől! Ha mégis megfáztunk, akkor hagymateát ittunk, ha megsérültünk tettek rá cickafarkat és bekötötték, ha ment a hasunk kaptunk széntablettát meg két napig sóskrumplit.
Pedig szerettek bennünket, törődtek velünk, tanítottak, okítottak, és hagyták hogy tapasztaljunk, és élvezzük a gyerekkort. Hálás vagyok érte, mert rengeteget tanultam!