Élet s halál

Csodálatosan kezdődött minden. Melegséggel, jó illatokkal,megnyugtató hangokkal, jóllakottsággal és szeretettel.


Kis lakásba születtem, bele a jólétbe.
Míg szemem ki nem nyitottam, csak anyám melegségét éreztem, megnyugtató dorombolását, nyelvének masszírozását, szőrének illatát és csak ittam s ittam a tápláló tejét.
Gyorsan nőttem. Mikor szemem felpattant megismerkedtem a kis lakással, az idős nénikével akinek mindig olyan halk szavú és kedves, megnyugtató volt a hangja. Sokat simogatott bennünket, engem is, anyámat is és a többieket. Reszketeg, ráncos, kérges keze volt és mégis oly puha. Jól esett hozzá dörgölődzni, olyankor ő is örült, meg én is. Az a kéz adott enni is nekünk naponta és nyitotta az ajtót, ha kivágytunk a szabadba. De nem nagyon vágytunk, csak ha a szükség kívánta, mert jó volt vele, jó volt bent. Testvéreimért jöttek és elvitték őket kedves emberek, kik előtte engem is sokáig babusgattak. Én maradhattam anyámmal és a nénikével. Évekig éltünk szeretetben, boldogságban hármasban. Mikor anyám teste kihűlt a néni napokig sírt, szomorkodott, csak akkor szűntek könnyei mikor engem ölébe vett, simogatott. Én meg doromboltam neki. Így aludtunk el a hintaszékben szinte minden este. Szeretetben, melegségben.
Aztán egy napon, mikor már megelégeltem a sétát, nem nyitott ajtót. Nem tudom mi történhetett, de utána napokig nem nyitott, hiába is sírtam az ajtó előtt, ablak alatt. Mikor emberek jöttek napok múltán, beszöktem de nem engedtek hozzá. Gyengén éreztem illatát, nem jött felőle már a melegség sem és szavát sem adta. Elvitték. Ágyra tették, letakarták és elvitték. Engem pedig az idegen emberek kikergettek az utcára, ki a szabadba.
Nem értettem semmit, csak hiányzott az életem, a lakás és nagyanyó melegsége, a szíve dobbanása, simogató keze. Be akartam menni! Hiába. Éheztem és fáztam. Nem tudom mikor, de mennem kellett. Űzött az éhség, a nyirok a hideg. Kerestem élelmet, leginkább a kukák körül. Megettem mindent ami valaha az embereké volt és amit a szebb életemben nem ettem volna meg soha. Nagyanyó mindig a magáéból adott. Néha szerencsém volt és szánakozó emberek megvendégeltek, másnap mások elűztek. Lassan megtanultam nem bízni az emberekben. Csak csellengtem, sodródtam egyik kukától a másikig. Néha még visszamentem a régi életemhez, de nem találtam csak a házat. Egyszer nyílt az ajtó, láttára földöntúli lett boldogságom. Addig tartott míg durva lábbal illettek és elűztek sajgó csonttal. Nem mentem többé vissza és nem bíztam többé senkiben. Jártam az utam egyedül és egyre vadabban. Már akkor is fújtam, ha szépen szóltak hozzám és akkor is menekültem mikor hívtak. Eddig menekültem. Eddig és nincs tovább. Utam most véget ért. Egy szép tiszta életből csöppenve és rá emlékezve, koszosan ér véget. Mint ahogy életem második fele is eltelt. Lassan már nem érzek kínt, múlik a hatalmas ütés fájdalma. Csak a szívem fáj nagyon. Egyre lassabban ver, de fáj. Nagyanyóért fáj. Az életünkért. Utoljára nyitom ki a szemem és nézek erre az ismeretlen emberre. Elmennék előle de nem tudok. Látom, hogy ő is néz és meglátok valamit a szemében. Valamit, amit már nagyon régen nem láttam emberi szemben. Nagyanyó tekintete! Megyek! Lehunyom szemem és melegség tölt el, mert már látom is. Érzem is! Érzem a puhaságát, hallom szíve dobbanását, miközben az enyém ...!...!...!... ------------------- .