A képek általában illeszthetők az íráshoz. Általában igen, ritkábban nem.
De akár így, akár úgy, az enyémek, mint ahogy a szöveg is.
Elviheted ha kell, nem bánom, csak ahol "leteszed" ott említsd meg, tőlem való!

Keresés ebben a blogban

Témakörök

Természet (392) Deseda (354) Gombák (217) Horgászat (199) Úton (167) Madarak (153) Családi (135) Gasztronómia (116) Vártúrák (108) vegyes (107) F-1 (106) Gépek (100) Kvár (96) Zsömi (96) Kedvenceink (75) D.arborétum (74) Somogyban (73) Állati (71) miEz? (68) tréfás (63) virág (54) "Állati" (51) St.földön (46) +jegyzÉs? (43) Veterán (37) feljegyzÉs (37) vitriol (32) Királynő (30) Történetek (30) COVIDnapok (19) görBee (19) retro (18) Hadban (16) Pomáz (14) Három kérdés (11) Budapest (8) Bikal (7) Drótszamár (7) KérdÉs? (5) ?????? (4) Balaton (3) Finomságok (3) Plitvice (3) h s s (3) Deseda Horgászat Madarak (1) közélet (1)

2011. március 18., péntek

Élet s halál


Csodálatosan kezdődött minden. Melegséggel, jó illatokkal,megnyugtató hangokkal, jóllakottsággal és szeretettel.


Kis lakásba születtem, bele a jólétbe.
Míg szemem ki nem nyitottam, csak anyám melegségét éreztem, megnyugtató dorombolását, nyelvének masszírozását, szőrének illatát és csak ittam s ittam a tápláló tejét.
Gyorsan nőttem. Mikor szemem felpattant megismerkedtem a kis lakással, az idős nénikével akinek mindig olyan halk szavú és kedves, megnyugtató volt a hangja. Sokat simogatott bennünket, engem is, anyámat is és a többieket. Reszketeg, ráncos, kérges keze volt és mégis oly puha. Jól esett hozzá dörgölődzni, olyankor ő is örült, meg én is. Az a kéz adott enni is nekünk naponta és nyitotta az ajtót, ha kivágytunk a szabadba. De nem nagyon vágytunk, csak ha a szükség kívánta, mert jó volt vele, jó volt bent. Testvéreimért jöttek és elvitték őket kedves emberek, kik előtte engem is sokáig babusgattak. Én maradhattam anyámmal és a nénikével. Évekig éltünk szeretetben, boldogságban hármasban. Mikor anyám teste kihűlt a néni napokig sírt, szomorkodott, csak akkor szűntek könnyei mikor engem ölébe vett, simogatott. Én meg doromboltam neki. Így aludtunk el a hintaszékben szinte minden este. Szeretetben, melegségben.
Aztán egy napon, mikor már megelégeltem a sétát, nem nyitott ajtót. Nem tudom mi történhetett, de utána napokig nem nyitott, hiába is sírtam az ajtó előtt, ablak alatt. Mikor emberek jöttek napok múltán, beszöktem de nem engedtek hozzá. Gyengén éreztem illatát, nem jött felőle már a melegség sem és szavát sem adta. Elvitték. Ágyra tették, letakarták és elvitték. Engem pedig az idegen emberek kikergettek az utcára, ki a szabadba.
Nem értettem semmit, csak hiányzott az életem, a lakás és nagyanyó melegsége, a szíve dobbanása, simogató keze. Be akartam menni! Hiába. Éheztem és fáztam. Nem tudom mikor, de mennem kellett. Űzött az éhség, a nyirok a hideg. Kerestem élelmet, leginkább a kukák körül. Megettem mindent ami valaha az embereké volt és amit a szebb életemben nem ettem volna meg soha. Nagyanyó mindig a magáéból adott. Néha szerencsém volt és szánakozó emberek megvendégeltek, másnap mások elűztek. Lassan megtanultam nem bízni az emberekben. Csak csellengtem, sodródtam egyik kukától a másikig. Néha még visszamentem a régi életemhez, de nem találtam csak a házat. Egyszer nyílt az ajtó, láttára földöntúli lett boldogságom. Addig tartott míg durva lábbal illettek és elűztek sajgó csonttal. Nem mentem többé vissza és nem bíztam többé senkiben. Jártam az utam egyedül és egyre vadabban. Már akkor is fújtam, ha szépen szóltak hozzám és akkor is menekültem mikor hívtak. Eddig menekültem. Eddig és nincs tovább. Utam most véget ért. Egy szép tiszta életből csöppenve és rá emlékezve, koszosan ér véget. Mint ahogy életem második fele is eltelt. Lassan már nem érzek kínt, múlik a hatalmas ütés fájdalma. Csak a szívem fáj nagyon. Egyre lassabban ver, de fáj. Nagyanyóért fáj. Az életünkért. Utoljára nyitom ki a szemem és nézek erre az ismeretlen emberre. Elmennék előle de nem tudok. Látom, hogy ő is néz és meglátok valamit a szemében. Valamit, amit már nagyon régen nem láttam emberi szemben. Nagyanyó tekintete! Megyek! Lehunyom szemem és melegség tölt el, mert már látom is. Érzem is! Érzem a puhaságát, hallom szíve dobbanását, miközben az enyém ...!...!...!... ------------------- .

14 megjegyzés:

  1. De szomorú látni! Hogyan kerülhetett oda az a cica???
    Ugyanakkor nagyon szépet írtál....

    VálaszTörlés
  2. :(:(
    Aki megörökölte a néni házát, igazán etethette volna szegényt, még ha a lakásba nem is engedte volna...
    A másik, én mindig azt mondom, ha már gondoskodni nem is tudunk egy "kóbor" állatról, de ne is bántsuk!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon szép írást olvashattam ,Tőled,megint!Szomorú,hogy így végzik szegény állatok!Még szomorúbb,hogy egyre több EMBER is ilyen sorsra jut,az aluljárókban,erdők között!Köszönöm,hogy olvashattam!Üdv:Ujváriné

    VálaszTörlés
  4. A férfi pedig nejlonzacskót húzott a kezére. A kuka előtt talált hullámpapír dobozból rögtönzött koporsót, és hullatott pár könnyet ott belül, leszakított a fűben talált színes virágokból kettőt, mellé helyezte.
    A kuka nem épp szép ravatal, de legalább nem bomlik el mindenki szeme láttára az a lény.

    VálaszTörlés
  5. Szabad így megríkatni az embert? Olyan érzékletesen írtad le, "cicaszemmel" látva, és érezve a világot, hogy az elbűvölő! Most már más szemmel nézek ezután Nyivátkára, és a bandájára is.....

    VálaszTörlés
  6. Hát ez odavágta a napomat...
    Istenem, pedig ezek érző, gondolkodó lények.
    Nem értem még mindig ezt. Miért nem vagyunk nagyobb felelősséggel az állatok iránt?
    Az írás nagyon megható.

    VálaszTörlés
  7. Aranyos, de nagyon szomorú történet. Gondolom csak fikció, ám biztosan történt már hasonló...

    VálaszTörlés
  8. Komolyan elsírtam magam!Amúgy is mindig elszomorít az emberi lelketlenség az állatok irányában,de ebben benne volt a közös nagy sorsunk is a Halál.
    Nagyon tetszett!

    VálaszTörlés
  9. -Nem tudom. De haldoklott, mikor megláttam.
    -Hát ez az! Legalább ne bántsuk.
    -Jól ráéreztél. Nem írtam le egyszer sem, de próbáltam kitetszővé tenni a "közös" sorsot.
    -Igen. Nagyjából ez lett az igazi vége. Csak virág nem lett.
    -Tisztítja a szemet. :) Látod? Máris más szemmel nézel. :)
    -Nem akartam elrontani a napod. Bizony érzők és sokszor látom rajtuk gondolkodnak is.
    -Fikció. De a haldokló macska a képen igazi.
    -Abból sejtettem, hogy valamennyire sikeredett az írás, hogy a végére érve az én szemem is elhomályosult. Jól látod. Próbáltam leírt szavak nélkül beleszőni.
    Köszönöm szépen dicsérő szavaitok.

    VálaszTörlés
  10. Csoda szép ahogy egy élőlény( cica ) szemével nézed világunkat, s foglaltad egy történetbe.Aki állatokkal együtt él nagy odafigyeléssel , tudja, hogy mennyi érzés és értelem lakozik bennük. Bizony ezt ki is mutatják csak észre kell venni.
    Köszi!

    VálaszTörlés
  11. Szép , de szomorú történet, sajnos igaz, hogy emberekkel is előfordul ez.

    VálaszTörlés
  12. Emberek haláláról tudok írni. Állatokéról nem tudnék...
    Nagyon fáj az a kép MJ, nagyon fáj.:(

    VálaszTörlés
  13. Hát :), most kicsit meg könnyeztem :),a cicáknak is van életük,de sajnos ez a kis cica nagyon szomorúan végezte :(,nagyon szépen megírtad kedves József, Gratulálok hozzá,szív dobogtató kis történet.
    Szép estét Neked .
    Myra.

    VálaszTörlés
  14. -Igazad van! Észre kell venni.
    -Sajna szegény cica története csak szomorú lehetett.
    -Frenk "eltakarítása" nekem is könnyebben ment. Sajnálom Lynn!
    -Köszönöm a dicsérő szavakat. Szép napot Neked!

    VálaszTörlés