Kőbe vésett..

Virágcsokorral megyünk, lassan, lehajtott fővel. Minden lépéssel egyre nehezebb, a gondolat is egyre fájóbban kavarog, súlyként nyomja a lelkünk, szorítja össze a torkunk. Már látszik a kő. Még pár lépés, s már látszik a felirat. Nézem a feliratot, s látom mögötte arcát s mosolyát. Könnyeim lassan hullnak befelé. Kimondott szó nem  hagyja el szánkat, csak a lélek beszél.
Szervusz Édesanyám! Szervusz Anyu!
Mit mondhatnánk, hisz tudod, itt vagyunk!

Újra megyünk, visszük magunkkal a fájdalmat. Másik kő, s rajta felirat. Őt is látom, idős törékeny, vékony.
S látom mögötte arcát, mosolyát.
Szervusz Mami! Szervusz Mamikánk!
Mit mondhatnánk, hisz tudod, itt vagyunk!

Újra megyünk, messzebb visszük magunkkal a fájdalmat. Másik kő, s rajta megint csak felirat. Őt is látom, erős asszony, de a betegség elleni harcban elgyengült és alul maradt. S látom mögötte arcát, mosolyát.
Melindát "hallom": Szervusz Édesanyám! Szervusz Mama!
Mit mondhatnánk, hisz tudod, itt vagyunk!

Megint megyünk, mi ketten és a fájdalmunk. Másik kő, másik felirat. Én őt nem látom, éltében nem ismertem. Melinda látja a felirat mögött mosolyát.
"Hallom" köszön: Szervusz Nagymama! Csókolom Nagymama!
Mit mondhatnánk, hisz tudod, itt vagyunk!

Anyák napja van!
Kőbe vésett feliratok, szívbe vésett fájdalom, lélekbe vésett mosolyok!
Mit mondhatnánk, hisz tudjátok, itt vagyunk, s ti itt vagytok mindörökké!