A baromfi népség közül nekem a törpék a kedvenceim, míg Somogyaszalóban laktunk tartottam is őket. Szuszi történeténél talán már említettem. Nagyon kedvelem ezeket a kis madarakat, mert kézhez lehet őket ugyan szoktatni, de mégis megőríznek valamennyit -nem is keveset- az önállóságukból. Kicsiny termetük okán nagyon jól repülnek, kisebb tojást tojnak mint nagytestü rokonaik, viszont nagyon jól feltalálják magukat, keresgetik az élelmet, alig kell nekik pótlás. Igazi nomád tartásra termett jószágok, kivétel a túltenyésztett, díszmadár kategóriába tartozó egyedek. Anno, az enyémek azt a szokást vették fel -ha késedelem okán, este nem tereltem össze őket időben-, hogy sötétedés környékén felgallyaztak a ház előtt álló meggyfára, némelyik a háztetőre telepedett éjszakázni. Onnét akkor már nem lehetett lecsalni őket, maradtak reggelig. Egyszer megijedtek a macskától és ahány, annyi felé repült, a "bajnokot" a harmadik szomszéd hozta vissza a portájáról. Később, mikor már beköltöztünk a városba, anyósoméknál tartottam néhányat kedvtelésből, no meg szeretetből. Köztük volt, sőt Ő volt az első, Pannika a családi kedvenc, Mariann tyúkocskája. Nagyon szép barna és nagyon szelíd, kedves kicsiny tyúk. Egy kiskakassal került hozzánk nagyon fiatalon, aztán a párja váratlanul és gyorsan, valami miatt elpusztult. Pannikát a kiskakas mellett ülve találtuk, bánatosan káricált, nem akarta otthagyni. Látszott rajta, gyászolja a párját. Felnőve is nagyon békés volt, mind közül a legszelidebb, nemcsak hagyta magát megfogni, de egyenesen odajött mikor meglátott bennünket. Lekuporodott és lehetett simogatni, kézbe venni. Lett új kakas, más tyúkok is, Pannika pedig felnevelt egy fészekalj csibét. Míg a kicsiket óvta, kicsit tartózkodóbb lett, kotlás után azonban visszajött megszokott énje. Hiába volt a társaság, a baromfi udvar, ha megjelentünk hozzánk húzott. Mikor egyszer megbetegedett behoztuk magunkkal a városba, elvittük állatorvoshoz majd az erkélyen lakott gyógyulásáig. Ott is csak állandóan danolászott, mint szinte egész életében, mindig. Nem kárált, nem kotkodácsolt tán sosem, hanem csendesen, s jellegzetes éneklő hangot hallatva dalolgatott. Kellemes volt a fülnek ahogy békés elégedettségét hangoztatta. Nem emlékszem, hogy valaha is repült volna, sétálgatott. Rajta kívül soha nem láttam ennyire szelid, békés madarat, törpében. Rákövetkező éven is költött, de egy másik kotlós, egy kivétellel az összes csibéjét agyoncsapta. Pannika túl jó lelkü volt a harchoz! Aztán ismét megbetegedett, megint egy időre hozzánk költözött és sikerült felgyógyítani, de mégis rövid lett élete. Hirtelen halt meg, mint párja a kiskakas. Pannikát, bizony mondom, elsirattuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése