Íme így néz ki virágba borulva.
Szebb mint volt valaha is.
Az aranyhalaknak meg egyszerűen mesébe illő az életük. Elbújhatnak a napsütés, a kiváncsi tekintetek, a macsekok elől. Vígan úszkálnak, bújkálnak a levelek alatt, önfeledten kergetőznek a tiszta vízben. Remekül eltalált a tavacska "egyensúlya." A növényzet termel annyi oxigént ami a halaknak kell, árnyékol annyit, hogy ne melegedjen és ezáltal algásodjon túl a víz. Igaz, mostanság az időjárás is besegít, mert mindig van friss csapadékvíz, ami pótolja a párolgást és biztosítja a frissességet. Teljes az egyensúly, a halak etetését leszámítva önfenntartó a tó. A haltápokkal érdemes óvatosan bánni, mert az el nem fogyasztott és ezért a fenéken felgyülemlett maradék romlása tönkreteszi a vizet. Szaga lesz a víznek és először a növények, majd a halak is pusztulni kezdenek. Pont, mint az akváriumoknál is. Nem kell tehát a halakat "túlszeretni!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése