Szülinapra

Melinda ma töltötte be. Ma már ő is annyi, amennyi.... én.
Nem azért nem írom ide, hogy mennyi mert titok, hanem azért mert akit érdekel az tudja vagy könnyeden megtudhatja, akit nem annak minek, amúgy meg nem számít. Az számít, ahány évet eltöltöttünk egymás mellett, jóban s rosszban. A rosszra nem szabad emlékezni, tehát csak jóban. Felnőtt, kitanult a két gyerek, hivatást választottak megtalálták az utat amin haladnak, csak büszkék lehetünk rájuk. Nem foglalkozást, nem elfoglaltságot, hanem hivatást! Megvan bennük az a plusz, ami képessé teszi őket arra, hogy ne csak egy szakmát űzzenek mesterien, hanem egy hivatást képviseljenek és valljanak magukénak. Erre méltán lehetünk büszkék, mert együtt értünk el idáig. Együtt, négyen! Szülőként volt, mikor hibáztunk, de úgy hiszem nem vétettünk. Melindára sokáig nagy teher hárult, míg engem elvont a hivatás. Eleinte nagyon sokat, volt év mikor mindent összeadva 180 napot töltöttem távol a 365-ből és akkor az egyesztendős sorkatonai időt nem is említettem. Az volt a kezdet, utána már csak jobb jöhetett és jött is. Ő azonban mindvégig helytállt helyettem is! Meg sem kisérlem mindezt megköszönni, mert a sima köszönöm csak szimbolikus. Ehhez a családhoz, a gyerekekhez, hozzám, a sikereinkhez Ő kellett. Ő és nem más. Nélküle semmi nem így lett volna!