A képek általában illeszthetők az íráshoz. Általában igen, ritkábban nem.
De akár így, akár úgy, az enyémek, mint ahogy a szöveg is.
Elviheted ha kell, nem bánom, csak ahol "leteszed" ott említsd meg, tőlem való!

Keresés ebben a blogban

Témakörök

Természet (317) Deseda (207) Gombák (139) Úton (137) Madarak (119) Családi (117) Vártúrák (104) Horgászat (103) Gasztronómia (97) Gépek (94) vegyes (89) Zsömi (77) F-1 (76) Kedvenceink (74) Kvár (67) miEz? (60) Somogyban (57) tréfás (54) D.arborétum (52) Állati (47) "Állati" (45) St.földön (45) +jegyzÉs? (43) virág (43) Veterán (35) feljegyzÉs (35) Királynő (30) vitriol (30) Történetek (28) görBee (19) Hadban (15) retro (13) Három kérdés (11) Bikal (7) Drótszamár (7) KérdÉs? (5) ?????? (3) Finomságok (3) Plitvice (3) h s s (3) Balaton (2)

2010. márc. 6.

"Farkaskaland"

Ő Morzsi, nagybátyámék kutyája és kedvence, de mi is nagyon szeretjük.
Még 2oo4 nyarán kerültünk vele közelebbi ismeretségbe, mikor nyaralással egybekötve felvállaltuk nagyanyám és Morzsi felügyeletét. Naponta lasétáltunk vele a nagy Dunára, kimozogta magát és jókat fürdött. Fantasztikusan intelligens és szófogadó kutyus. Sajnos Zsömi fél tőle, ezért nem haverkodnak össze. A történet azonban nem róla szól, hanem egy másik farkaskutyáról, a én kutyámról!

Az itt következő történet idestova 33 éve történt, s tán nem is szokványos. Akkor lett nekem is egy farkaskutyám, még Somogyaszalóban. Abban az időben még nem laktam ott, de sürün kijártam, mert már ismertem egyetlen párom és leendő gyermekeink anyját, meg aztán megvolt az akkor hétvégi háznak használt későbbi othonunk is. Sokszor aludtam ott hétvégente. Jó soká elmaradtunk a kultúrházban, majd hazakísértem Melindát és nekiindultam a falunak, mert a mi házikónk az ellenkező végén volt és külön állt teljesen, a mező szélben. Éjszakába járt az idő, mikor beléptem az udvarba és szembetalálkoztam a fiatal farkaskutyával. Rendesen meglepődtünk mindketten, én leginkább azon, hogy nem menekült hanem rám morgott. Valószínüleg már napok óta "használhatta" a birtokot és senki nem zavarta, én sem jártam kint hétközben.  Elég soványka volt és még nem volt teljesen kifejlett példány, ezért megpróbáltam elijeszteni. Legnagyobb döbbenetemre nekem ugrott! Meghátráltam, mire megállt, de köztem és bejárati ajtó közt tartózkodott, én meg a kapuban és szerettem volna bejutni a házba. Levettem a dzsekimet és rátekertem a bal kezemre aztán lassan előre léptem, arra számítottam kitér. De nem, inkább fenyegetően morgott és úgy itéltem meg támadásra készül. Volt már afférom kutyákkal, ezért az ellentámadás mellett döntöttem, mert addig azt tapasztaltam, hogy meglepetésükben kitérnek a roham elől. Ki is tért, aztán szép ívvel mögém kerülve próbált harapni. Elkapta a dzsekis kezemet és megrántott, én meg meglepetésemben megcsúsztam és kezdtem elveszteni az egyensúlyom. Bevillant, ha rosszul kerülök földre akkor megharap, ezért inkább előre löktem magam, így ráestem és teljes súlyommal szorítottam a földre. Elengedte a dzsekim, így mindkét kezemmel sikerült belemarkolni a bőrébe a pofája mögött, és megpróbáltam lenyomni a fejét nehogy harapni tudjon. Naná, hogy nem sikerült, szépen kitekeredett a fogásból! Akkor már aggódtam, ezért többször megütöttem ököllel, meg csúnyán megnyomtam térddel az oldalát is és leugrottam róla. Fekve maradt, nem igazán értettem miért. Szólongattam és felé hajolva nyújtottam a kezem, mire felemelte a buksiját és kicsit rámvicsorított. A kinyújtott kezemmel lekevertem neki egy "maflást",utána nem emelgette a fejét. Máig nem értem miért adta fel, mert kárt nem tettem benne, de feladta a harcot kétségtelen! Kinyitottam a házat, bementem gondoltam majd elmegy. Mikor pár perc múltán kimentem ott feküdt. Láttam a nyakán egy vacak szíjat, ezért hoztam ki bálazsinórt és óvatosan hozzá léptem, hogy megkössem. Inkább kelletlen, mint ellenségesen morgott, elég volt határozottan rászólni, abbahagyta. Kikötöttem a megyfához, tettem elé egy szelet kenyeret és bementem aludni, mondván a többi ráér világosban. Reggel a kutyának hült helye volt, valahogy eloldozódott a bálazsinór. Na, mondom magamban, ezért kár volt vesződni. Bementem reggelizni, aztán indultam volna a kertbe a dolgom után. A házból kilépve szembetaláltam magam a kutyával. Ült az udvar közepén és engem nézett. Elsőre sok minden végigfutott a fejemben, de barátságosan és kicsit félénken nézett, visszamenten ennivalóért.  Letettem kettőnk közé és állandóan beszéltem hozzá, hívtam. Vonakodva, de odajött a láboshoz, én pedig centiről-centire haladva "eldumáltam" magam hozzá. Mikor megsimogattam majdnem elugrott és reflexből felém kapott, de ez volt az utolsó barátságtalan gesztusa. Egy óra múltán már mindenütt a nyomomban járt. Volt lánc, meg minden ami kell, csináltam neki helyet az orgonasövény mellett a diófa árnyékában. Onnét kezdve naponta motoroztam ki megetetni és játszani vele. Játékból nagyon sokat "bunyóztunk", megmaradt a szokása, hátulról támadni. Ha leguggoltam, vagy leültem a fűbe azt ő kihívásnak vette, lekushadva mögém lopakodott és szabályos rohammal vetette rá magát a hátamra, elkapta a tarkómnál a nyakam és lecsavart a földre. Elsőre kicsit félelmetes volt! Soha egy karcolást nem ejtett rajtam! Nagyon bíztunk egymásban. Egyik nap, délután mikor mentem megetetni nem volt sehol. A lánca megvolt belegabalyodva az orgonasövénybe, de a karabiner sértetlen volt, leoldották róla. Úgy itéltem meg a nyomokból, valakit fogott erősen, elszabadult a lánca a cövekről és azzal berontott a sövénybe ott meg csapdába esett. Harcképtelenné vált és elvitték!
Fél év is eltelt, mikor besétált Melindáékhoz és anyósom azonnal felismerte. Délutánig ott elvolt, mikorra mi is mentünk. Hatalmasra nőtt, ritkán látni akkora farkaskutyát. Nagyon örültem neki, de nem tartott soká az örömöm. Mikor hazaindultunk nekünk támadt a tolvaj és a familiája, visszakövetelték a kutyámat! Szó mi szó, a tolvaj -foglalkozására nézve- a törvényt képviselte én meg középiskolás éveim végét tapostam. Az utcabéli még a szekercét sem átallotta rám emelni! Mint kiderült a tolvaj Mernyén lakott, oda vitte a kutyát és gondolta elég idő telt el ahhoz, hogy elhozza magával mikor meglátogatja az apját. Csak a kutya memóriájával nem számolt, meg a helyismeretével. Nem volt értelme felvenni a harcot, nagyon sokat árthattak volna nekünk. Amúgy meg nem laktam odakint, semeddig sem tartott volna újra elvinni a kutyát és eltüntetni. Veszíteni is tudni kell! Aztán a sors benyújtotta a számlát helyettem is, pedig én nem kívántam ilyen véget a tolvajnak!
Jó szívvel emlékezem Mackóra, mert különleges körülmények közt született barátság volt a miénk, és tudom, hogy míg élt emlékezett rám!

1 megjegyzés: