Judy szüleim kutyája volt, bár inkább apámé. Nekem ez az egyetlen képem róla, de máig megmaradt az emlékezetemben. Nyugodt, csendes, kicsit visszahúzódó, igazi előkelőség. Megfért a család minden tagjával, de látszott rajta, hogy gazdának egyedül apámat fogadja el. Nagyon intelligens volt, szeretett társaságban lenni, szerette ha foglalkoztak vele, ellenben ha nem ő volt soron akkor nem tolakodott. Sajnos kicsinyei nem lehettek, így mikor elment nekünk csak az emléke maradt.
Judyra én is emlékszem, pedig 2-3 éves lehettem. Épp a "félek a kutyáktól" korszakomat éltem. Csak messziről csodáltam a nagy bundáját és keskeny arcát, fekete orrát. Toporzékoltam mikor odajött hozzám, pedig csak szimatolt. Sok emlékem van róla, mélyen rögzült, ebből arra következtetek, hogy szerettem. Aggódtam mikor beteg lett, izgalom járt át. Mikor elment hiányoltam. Hetekig vártam. Ez ám a gyermeki ambivalencia!
VálaszTörlésÉn kicsit idősebb vagyok, többet lehettem Judyval. Barátságos, nagyon kedves kutya volt. Nem nagyon szerette azonban, amikor rohangáltam a lakásban, pedig nem egyszer megtettem, hiszen hely volt bőven! Olyankor azért néha kifejezte nem tetszését, de bántani emlékeim szerint sosem bántott. Igazi gazdájaként tényleg a papát fogadta el, nem is csoda, mindig szépen gondozta!
VálaszTörlés